Időnk, embertől-emberig

Advent első vasárnapjával új egyházi év kezdődik. E sajátos, nem közjogi újév, várakozással indul, amely hívő életünk egyik legfontosabb eseményére készít fel bennünket: az adventus Dominire, Urunk eljövetelére. Ez e néhány hét legfontosabb üzenete, amit – sokatmondóan – korábban ,,kisböjtnek” is neveztek. Advent ideje mai világunkban messze került a klasszikus böjti idő lényegétől. Sokkal inkább a vásárlás főszezonja, epicentruma lett. Ennek harsánysága sokszor komoly ellentmondásban van a lelki felkészülés és várakozás csendjével. De talán egyre többen tudjuk és akarjuk elválasztani egymástól az ünnep valódi tartalmát, az eladó egész világ ránk nehezedő nyomásától. Erők és érdekek tartós és kitartó erőfeszítéssel elhitették a az emberrel, hogy egymásra gondolni, szeretetünket kifejezni, tárgyakkal kell és lehet, amely csapdából a keresztény családoknak sem könnyű kiutat találni. A civil és egyházi szervezetek pénz és tárgy-gyűjtésiket, üzeneteiket szintén erre az időszakra fókuszálják. Tudatosan, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy karácsony előtt az adakozási hajlandóságunk jóval erősebb, mint egész évben összesen. Így a segítő szándék tettekre, adományokra váltásának lehetősége minden szervezetet arra ösztönöz, hogy advent időszakában minden erejüket mozgósítva szólítsák meg a társadalmat. Felmerül a kérdés, jó-e ez így? Haladás a konzum-árral, kórust énekelni a világ zajával?

Nekünk, hivatásos segítőknek néha nincs választásunk: hiszen a másikhoz akkor tudunk hatékonyan szólni, amikor az képes figyelni is ránk. Úgy tűnik, ez az időszak olyan, amikor valamiképpen jobban vagyunk képesek erre: másokra gondolni, megérteni és elhinni, hogy mi is tehetünk valamit egymásért. Az egymást túlharsogó jótékonysági kampányok pedig magukon hordozzák világunk minden jó és rossz tulajdonságát. Legyen bármely nemes cél, küldetés a hátterében. Nehéz a választás, hiszen a kínálat áttekinthetetlenül széles. Nem könnyű eldönteni, miként és milyen ügyhöz adjuk támogatásunkat, bizalmunkat. Fel is merül a döntő kérdés: kiben bízhatunk? A tapasztalatom szerint szerencsére sokakban. A civil és egyházi kezdeményezések különböznek hatékonyságukban, eszközrendszerükben, profizmusukban és sokszor az értékrendjükben is. Biztos vagyok abban, hogy a legtöbbet tisztességes szándék és valós programok jellemzi. Ha azonban biztosra akarunk menni, azt adjuk, ami ebben az időszakban is a legfontosabb: saját, értékes időnket. Nem olcsó, sőt, a legdrágább dolog. De az ily módon embertől-emberig szóló adományról biztosak lehetünk, hogy jó helyre kerül.

Győri-Dani Lajos