Az emlékezés stációi

Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke hirdette ki 2012. május 21-én a magyar Parlamentben ezt az emléknapot, hogy a nemzet sohase felejtse el a málenkij robot ürügyével összegyűjtött, majd az Ukrajnán túli, Don menti Donbasz iparvidékre elhurcolt, bányákban, gyárakban, kolhozokban, vasútvonalakon és különböző nagyméretű építkezéseken dolgoztatott honfitársainkat.

Az emléknap kihirdetésekor így fogalmazott a kereszténydemokrata néppárti politikus: „A többségük ott halt meg, távol a hazájától. Megölte őket a kegyetlen orosz tél, a borzalmas munkakörülmények és a megalázó bánásmód. Áldozatai lettek az embertelen szovjet-kommunista rendszernek – ahogyan a Szovjetunió közel harmincmillió polgára is, akiket szintén ez a rendszer ítélt halálra. A málenkij robot áldozatai csak egy része volt a deportált magyar polgári lakosságnak. A másik, kisebb rész a politikai elítéltek soraiból került ki. Az ő sorsuk még rosszabb volt. Kelet-Szibériába vitték őket, ahol még reménytelenebb körülmények között, sokkal több évet kellett eltölteniük. Száműzetésük helye oly távoli volt, s büntetésük oly hosszúnak ígérkezett, hogy alig akadt közöttük, aki valóban hitte, hogy egyszer még visszakerül hazájába. E politikai elítéltek között az életben maradottak száma még kisebb volt, mint a málenkij robot áldozatainak esetében.”

E napon országszerte megemlékezések lesznek, mi is beszámolunk ezekről. 

*****

Az emlékezés stációi

A rendszerváltás után, de különösképpen a 2010-es polgári kormányzást követően egyre több helyen és többféleképpen emlékezünk meg az elhurcolásokról és az áldozatokról. Most a történtek felelevenítése során végigjárjuk azokat a stációkat, amelyeken keresztül mentek egykorvolt honfitársaink.

Központi málenkij robot emlékhely

A hazai központi málenkij robot emlékmű kiállításnak otthont adó épület egykor a Magyar Államvasutak légvédelmi óvóhelye és vezetési pontja volt, az itt található kamrák vezetik végig a málenkij robot történetén, mint a dantei pokol bugyrain a látogatókat.

A Szovjetunió a Közép-Európa felett katonai erővel megszerzett korlátlan hatalmát felhasználva a legyőzött országok lakosságát tömegesen rabszolgamunkára hurcolta. A Vörös Birodalomban akkoriban már a munkatáboroknak (GULAG) nagy hagyománya volt, itt milliószámra dolgoztatták a szovjet állampolgárságú köztörvényes és politikai elítéltek, illetve internáltak tömegét, majd később egyre nagyobb mértékben növelték a hadifoglyok, a külföldi illetőségű, döntően indoklás és jogalap nélkül elhurcolt civil rabszolgák számát a GUPVI táborokban.

A szovjet vezetést a megszállt területek lakosságának elhurcolásában, nem csak a Szovjetunió újjáépítéséhez szükséges munkaerő összegyűjtése, de a megtorlás és a megfélemlítés szándéka is motiválta. A német Harmadik Birodalom bűneit a szovjethatalom, a kollektív bűnösség elve alapján ártatlan német nemzetiségű civileken kívánta megtorolni. A hivatalosan jóvátételi munkára vonatkozó parancsot hamarosan válogatás nélkül érvényesítették minden munkaképesnek tekintett német, vagy csak német nevű férfira és nőre.

Egy magyar sváb falu kálváriája

A mai Magyarország területéről 1944. december 22. és 1945. február 2. között körülbelül 60–65 ezer, míg Erdélyből, mintegy 80–90 ezer németnek nyilvánított embert hurcoltak el málenkij robotra, az orosz „malenkaja rabota” szóból eredően, „kis munkára”.

Ezeket a vészterhes történelmi napokat leginkább a személyes beszámolók alapján élhetjük át, ezért felidézzük most a Dunakanyarban Varga Orsolya által összegyűjtött Monsberger Ferenc esperes úr a nagymarosi Historia Domusba írt visszaemlékezéseit:

„Az 1945. év rosszul indult. Január 2-án kidobolták, hogy minden 16-40 éves férfinak és nőnek téli ruhával és 2 pár cipővel felszerelve 2 heti robotmunkára kell jelentkeznie. Nagy volt az ijedtség az egész községben. Hova viszik fiainkat, leányainkat? A szülők kérték az elöljáróság és a lelkészek segítségét. Deputációban el is mentünk az illetékes katonai parancsnokságra, és kértük, tájékoztassanak bennünket, hogy hova viszik el a sok fiatal fiút és leányt, akik már nagy számban jelentkeztek útra készen a Király utcában. Láttam, hogy sok leány és fiú szegényesen van öltözve, ezért kértem a legfőbb vezetőséget, hogy engedje még egy éjjelre haza őket, hogy jobban felöltözzenek és több élelmet vihessenek magukkal. A kapitány megnyugtatott bennünket, hogy nem fogják őket kivinni az országból, hanem az ország határain belül fogják valahol könnyebb munkára fogni. Azt is megengedte, hogy a nők még egy éjjelre hazamehetnek, de hogyha másnap reggel 7 órára nem lesznek együtt, a katolikus és református papot felkötik.”

Az alábbiakban a még elő nagymarosiak számolnak be a történtekről Néder Sarolta és Tomart Studio „A történelem mi vagyunk” 2017-es dokumentumfilmjében, ami a GULÁG-GUPVI Emlékév alkalmából, a GULÁG Emlékbizottság civil pályázati támogatásával készült. 

Dokumentum portréfilm a Málenkij robotról, a nagymarosi áldozatok emlékére

Kál-Kápolna

És három napi hideg élelemmel magukhoz véve, a kis munka ígéretével elindultak a vonatok szétrombolt országokon át, vitték az oroszok által megszállt területekről szlovák, cseh, lengyel, bolgár, román és nem utolsó sorban magyar foglyokat a Szovjetunió táboraiba.

A szétrombolt vasúthálózat miatt a magyar transzportok egyik gyűjtőállomása a kál-kápolnai vasútállomás volt, innen indultak később Románián át a Szovjetunióba a vagonok. Itt ma emlékhely őrzi az állomáson egykor a „kis munkában” még reménykedő, gyalogosan ide hajtott rabszolgák emlékét.

Szolyva: a magyar Golgota

Kárpátalja területét, mint a Kárpát-medencébe benyúló szovjet hídfőállást Sztálin közvetlenül a birodalmához kívánta csatolni, ezért 1944. november 12-én jóváhagyott szigorúan titkos parancsa utasítást adott a területen élő magyar és német férfi lakosság tervszerű összegyűjtésére és deportálásra. A 25–30 ezer „málenkij robotra” toborzott embert gyalogmenetben hajtották a szolyvai gyűjtőtáborba, majd vitték szovjet munkatáborokba. A közlemény szerint 3 napot kellett volna távol tölteniük családjuktól. A megfélemlített hátramaradottak ezután „önként” kérték Sztálintól Kárpátalja Szovjetunióhoz csatolását. A foglyok közül nagyon sokan már a szolyvai táborban elpusztultak, a hideg, az éhezés és a borzalmas higiéniás viszonyok miatt kitört flekktífusz-járvány következtében.

Az utókor Asztalos Éva ungvári építész tervei alapján emlékparkot emelt 1994. november 27-én. 2004-ben új emlékművel bővült, második világháborús magyar katonasírokra került szabványos katonai kereszttel. Ugyanezen évben, több éves kutatómunka eredményeként elkészülhettek az áldozatok nevét tartalmazó márványtáblák is, amelyeket az emlékmű sirató falára szereltek fel. A fekete márványból készült táblákra több mint 12 ezer nevet véstek fel.

Szovjet táborok

Egy lágerbe érkező vonat

A Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások összlétszáma a kb. 350 főlágerben és közel 4 ezer melléklágerben időnként a 7 millió főt is elérte, ebből körülbelül 4,2 millió volt a külföldi (GUPVI) foglyok száma. Becslések szerint közel 1 millióra tehető a szovjet táborokban dolgoztatott magyar állampolgárok száma. 

A GULAG-táborok történetét egy időskálán ez az animáció mutatja be 

A magyar foglyok zöme a Donyec-medencei szénbányákban (Kelet-Ukrajna), a Krím-félszigeten és Odessza környékén, az Urálban, a Volga mentén, valamint Moszkva, Kijev és Minszk környékén végezte kényszermunkáját, de sokan kerültek a Kaukázusba is. Zsúfolt barakkok, állandó éhezés, tetvek, poloskák, járványok, kegyetlen dolgoztatás és halál volt osztályrésze az itt raboskodóknak.

 

A pusztulás mementói

Sajnálatosan ezidáig az elhurcolt magyarok pontos számát, és a halálos áldozatokét sem tudták a kutatók meghatározni. A becslések szerint a teljes magyar fogolylétszám közel 1 millió is lehetett, és a fogságba esettek mintegy harmada nem élte túl a viszontagságokat.

Az orosz Háborús Emlékbizottság 2005 végéig 66 277 elhunyt nevét találta meg, és adta át a Magyar Hadisírgondozó irodának. Ez az adatbázis azonban nem tartalmazza azok neveit, akik a hazai gyűjtőtáborokban, a romániai tranzittáborokban, illetve a kiszállítás közben vesztették életüket. Az oroszok csak elvétve regisztrálták azokat a haláleseteket, amelyek a lágerekben a tömeges pusztulást hozó járványok miatt következtek be.

Hazatérés

A foglyok hazahozatala minden magyar politikai erő számára fontos volt, ám a Szovjetunió csak a Magyar Kommunista Párttal volt hajlandó tárgyalni erről. Az MKP, a szovjet elvárásoknak megfelelően a civil „málenkij robotosok” ügyét összemosta a hadifoglyok ügyével, és úgy vélte, hogy a hadifoglyok fasiszták, mert a Szovjetunió ellen harcoltak, tehát megérdemlik a sorsukat.

A választási kampányában azonban nagyon is hasznosnak mutatkozott, ha a kommunisták a hadifoglyok megmentőiként tüntethették fel magukat. 1947-ben, a békeszerződés aláírása után, közvetlenül a választások előtt a Szovjetunió valóban megkezdte, bár csak az ötvenes években fejezte be a foglyok rendszeres hazaszállítását. A Debrecenben székelő Hadifogoly Átvevő Bizottság jegyzőkönyvei szerint 1946. július 1. és 1949. december 31. között mintegy 207 ezer hadifogoly tért vissza Magyarországra. A később érkezőket viszont már nem regisztrálta senki.

Emlékezés

Tacitus szerint „Az élők szíve a holtak igazi temetője”. Lassan háromnegyed évszázad elmúltával sem vagyunk tisztában még az áldozatok számával sem, nemhogy azok szenvedéseinek megismerésével. Filmek, köztéri szobrok készülnek, könyvek jelennek meg a megtörténtekről, s az emléknap mindannyiunknak alkalmat adhat a számvetésre, hogy szívünk ne lehessen holtjaink temetője.

Írásunk javarészt a Pokol bugyrai kiállítás szöveges anyagán alapul.