Otthon a Kárpát-medencében

Ajtó mögé zárt ünnepek a `80-as években

Olvastam egy érdekes könyvismertetőt, a könyv címe: „Margón kívül, magyar ifjúságkutatás 2016”. A fiatalok életstratégiáit próbálják tudományos osztályozással bemutatni, különös tekintettel a kivándorlókra. Jóleső érzés, amikor tudományos alátámasztást nyer egy-egy sejtésünk, ezt éltem meg én is, hiszen erős volt a belső meggyőződésem, hogy azok, akik a lokális kultúrába belegyökereznek – érthetjük ez alatt a zsebkendőnyi Kárpát-medence magyar lokalitását is –, nehezebben hagyják el saját életterüket és kezdenek új életet más országban, még ha sokszoros anyagi előnyökkel járna is. A könyv egyik tanulmánya pont ezt bizonyította.

Ez persze a mai szabadság. A ’80-as években viszont, mikor fél Erdély, így én is elhagytam a „hazámat”, kitelepültem, olyan nagy volt a szorítás, hogy állítom, az eleve reménytelenek és a zsoldosok kivételével mindenkinek megfordult fejében Erdély elhagyása. Nagyon szomorú, deprimáló időszak volt. Fiataljaink ezt már éppúgy nem érthetik, hiszen nem élték meg, mint ahogy az én generációm is csak elvétve (akkor is suttogva) hallott a Sztálin-korszak erdélyi rémtetteiről. Persze a bezárt ajtók, ablakok mögötti névnapozás, ünneplés (micsoda ellentét, ha belegondolunk) nem csak nagyapáméknak jutott osztályrészül, mi is megválogattuk azt, hogy mikor mit beszélünk, és azt is, mikor, mit énekelünk. Ha nem így tettük, a Securitate ténykedésének köszönhetően utána rögtön keservesen megtanultuk a leckét.

Olyan is volt, akinek ez az életébe került, akárcsak nagyszüleim idejében. Nagyapámnak a békási vízerőmű felépítésének kényszerfeladata jutott büntetésül, ő ott tanulta meg az ajtóbezárást a mulatáshoz, mások máshol. Az én generációm a kolozsvári Palocsay kerti mulatozáson, a Szent Anna tavi önfeledt táborozásnál és egyéb felhőtlennek induló alkalmakkor sajátította el a bezárt szájú ajtók technikáját, miután hetekig, hónapokig járhatott a Secura, vagy a secusok az ő nyomába. Sokaknál a mai napig húzódó sorstörést, visszatérő rémálmokat, vagy örök gyanakvásban élést „hagyott” az a rendszer, amelynek nyúlványai, mint tengeri szörny a hajótöröttet, fuldoklásba rántanak, és máig nem engednek szabadon lélegezni. Viszont sokunkat megtanított arra is az az „átkos”, hogy ne féljünk, vagy ha félünk is, tudjuk uralni eme érzésünket. Hogy a szabadságunk legfőbb ellensége nem a külső fenyegetés, hanem a belső félelem, jöjjön az akármilyen körmönfont formában.

Megtanultuk akkor: ha elveszel is, nem mindegy, miképpen veszel el, ha legyőznek is, nem mindegy miképpen győznek le, jóllehet a Nap így is, úgy is felkel holnap.

Kelemen László

Iratkozzon fel hírlevelünkre