Munka, amely sosincs készen – Gondolatok a szociális munka napjához kapcsolódóan
Sokáig hittem abban, hogy ha mi, segítő szakemberek mindent, de igazán minden tőlünk telhetőt megteszünk a világ fájdalmainak enyhítéséért, a testi-lelki szegénység el fog tűnni a világból. Túlzott optimizmusomban talán időnként még a szentírási figyelmeztetést is megkérdőjeleztem, miszerint
„szegények mindig lesznek veletek” (Mt 26, 11).
Közel harminc évnyi szakterületen szerzett tapasztalattal a hátam mögött azonban már megértettem, hogy munkám, így emberségem lényege, képes vagyok-e önzőségemet leküzdve elajándékozni életemet. A rászoruló emberek tartanak elénk tükröt nap mint nap, amelyben pontosan láthatjuk, mennyire sikerül ez számunkra.
A szociális szakterületre hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint a szolgálatot vállaló emberek és a rászorulók közötti segítő kapcsolatra, amelyet a társadalom szolidaritása tart fenn. Pedig ennél sokkal többről van szó. A szociális ellátórendszer különböző területein hazánkban közel százezer ember végez nap, mint nap embert próbáló szolgálatot. A mi munkánk hatékonyságát elsősorban nem méri, hogy mennyibe került, hanem az, hogy a rászorulóktól átvállalt, vagy közösen cipelt terhek valóban segítettek-e a rajtuk és az őket körülvevő közösségen. Munkánk a közvetlen segítség mellett azt is lehetővé teszi, hogy a bölcsődébe járó gyermekek szülei dolgozhassanak, hogy a fogyatékkal élők családjai egy időre lélegzethez jussanak, hogy az egyedül élő idősek gyermekei, unokái is nyugodtan alhassanak. A mi hivatásunk, hogy a reménytelennek tűnő nyomorban megtaláljuk azt a hajszálnyi kapaszkodót, amin közösen el lehet újraindulni a mélyből.
A „socio” fogalmának jelentése: egybefűz, összeköt. Ha a szociális munka lényegét keressük, azt a közösségvállalásban, egymás iránti felelősségben és a cselekvő szeretetben találhatjuk meg. Szent Márton katonaként egy téli estén megfelezte köpenyét a fagyoskodó koldussal, így mindketten életben maradtak. Példája megmutatja, emberként életben maradni csak úgy tudunk, ha képesek vagyunk a másik ember életét ugyanolyan fontosnak érezni, mint a sajátunkat.
Győri-Dani Lajos
