Otthon a Kárpát-medencében
A néphagyományról lévén szó, úgy gondolom, hogy évszázados konszenzus van akörül, hogy azt dokumentálni, megőrizni kell, hiszen számos kiváló tudósunk áldozta életének hosszú éveit a gyűjtésre, publikálásra. Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Malonyai Dezső – a sor impozánsan hosszú, egészen a közelmúltban elhunyt Kallós Zoltánig, vagy a még javában dolgozó Pávai Istvánig.
Azonban ha ennek a paraszti kultúrának az éltetése a feladat, ott már korántsem érzékelhető ez a társadalmi konszenzus, sőt, gyakran hangzik el a vád felénk, akik ezt műveljük, hogy korszerűtlenek, múltba révedők, mucsaiak, horribile dictu mocskos nacionalisták lennénk. Nem gondolnak ilyenkor vádlóink Bartókra, a francia művészeti Akadémia egyetlen magyar tagjára, Lajtha Lászlóra, vagy a ma is kiváló, népzenéből táplálkozó műveket alkotó Orbán Györgyre.
Látom az időnkénti nagy acsarkodásokat, az értetlenséget, vagy egyenesen a sötétlő rosszindulatot. Látom a lelki szegénységet és nyomorúságot, mely a művészet használatának híján az emberekben eluralkodik.
Mi azonban, a hozzám hasonlókkal együtt, akiket táncházas generációnak, vagy nomád nemzedéknek is neveznek, egy életre elköteleződtünk az élő népzene, néptánc, kézművesség, paraszti tudás mellett. Azért, mert a kezdeti élményeink lehetővé tették, hogy megismerjük ezt a világot, mely európai, hiteles, modern (hiszen örökérvényű), lelkünk közepébe férkőzik, minden új művészi nyelvnek kiváló televénye, éltet, kiteljesít, megtart minket lélekben, szellemben.
Lehet, hogy a lenyugvó nap fényét látjuk, ha a falvakban elvesző paraszti kultúra végnapjait nézzük. Lehet, hogy a körülöttünk beálló sötét sokakat megtéveszt.
A Nap azonban így is, úgyis felkel holnap.
Kelemen László
(Fenti kép: MTI/Mohai Balázs)
