Te mihez kezdenél három hónap fizetett szabadsággal? Interjú Sefcsik Zoltán lelkésszel a „sabbatidőről”
„Húsz év után most volt először időm arra, hogy önmagammal újra kapcsolatba kerüljek, hogy újra Sefcsik Zoltánként álljak meg az Úristen előtt, ne pedig lelkészként. Ez egy elég kemény menet volt egyébként, de nagyon felszabadító volt felfedezni azokat az egyszerű, örök érvényű igazságokat, hogy nekem tényleg elég Isten kegyelme, mert ő nem azért szeret, amiért annyit fáradoztam lelkészként, hanem önmagamért.” Sefcsik Zoltán Szekszárdon evangélikus lelkész. Nemrég két hónap „fizetett szabadságra” ment, hogy pihenjen, feltöltődjön. Tapasztalatairól kérdeztük.
Mit jelent pontosan a „sabbatidő ” és te hogyan találtál rá erre a lehetőségre?
Tulajdonképpen szombat-időt, azaz a megpihenés időszakát jelenti. Ha jó tudom, a Magyarországi Evangélikus Egyházban még nem volt példa arra, hogy lelkész sabbatévre menjen. Van olyan lelkész kollégám, aki már igénybe vett alkotói szabadságot, maga és gyülekezete szervezte pihenő időszakot, de „felülről” szervezett keretek között én voltam az első, aki belekóstolhatott ebbe. Még az én esetemben sem rendszerszintű példáról van szó, hiszen az erről szóló törvény még a zsinat döntésére vár. Úgyhogy ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor én egy „rekreációs ösztöndíjat” kaptam. Egyébként másfél évvel ezelőtt találkoztam egy anglikán lelkésszel, aki a maga sabbatidejét töltötte, épp az utolsó hetében járt, és én rajta keresztül találkoztam ezzel a lehetőséggel. Ők évek óta gyakorolják ezt, és hét évente lehet kérni, hogy két-három hónapra elvonulhassanak pihenni, feltöltekezni.
Hogyan kell elképzelni, mit csinál egy lelkész ezalatt az idő alatt?
Ahogyan az anglikán lelkész elmesélte nekem, ez az időszak tulajdonképpen aktív pihenést jelent. Legtöbbször elutaznak valahová, valaki tanulmányt ír, vagy más gyülekezeteket látogat meg, esetleg kétkezi munkában segít. A lényeg az, hogy valami teljesen mást csinálj, mint amit egyébként a hétköznapokban szoktál.
Téged mi késztetett arra, hogy igénybe vedd ezt a lehetőséget?
Van egy nagyon klassz kezdeményezés, az úgynevezett hivatásgondozó napok, amit jubiláló lelkészeknek szerveznek. Én tavaly vettem részt rajta, amikor a huszadik szolgálati évemet töltöttem. Valami miatt akkor éreztem azt, hogy nagyon elfáradtam, lelkileg és szellemileg is. Konkrétan pedig egy kérdés váltotta ki belőlem a szünet iránti vágyat. Ezen a hétvégén megkérdeztek, hogy ha magunkat egy templomként képzelnénk el, akkor hogyan írnánk le ezt az épületet? Nagyon erős kép jelent meg előttem, egy vastag falú, terméskőből épült, dombon álló templomot láttam, ami igencsak renoválásra szorul, mert a teteje beszakadt. Gondolatban beléptem ebbe a templomba, és azt láttam, hogy a festett üvegablakoknak nem is látszik a színe, mert a portól úgy megfakult minden. Viszont ahogy közelebb mentem, feltűnt, hogy az oltárnál ég a gyertya, és mellette színessé válik minden. Ahogy ezt elmeséltem a többieknek, egy kedves barátom megjegyezte, hogy „Zoli, rád férne egy kis pihenés.” Ő már kipróbálta az „alkotói szabadság” néhány hónapos töltekezési lehetőségét – és az ő példáját is látva, azt hiszem, ez volt az, ami a végső lökést adta, és amire azt mondtam, hogy szeretnék elmenni egy sabbatévre. De a legfurcsább az egészben, hogy erre Gáncs Péter püspökünk azt válaszolta, hogy „Rendben, csináljuk!” Persze aztán egyből húsz kolléga jelentkezett, hogy ők is szeretnének menni.
Nyilvánvalóan nincs arra lehetőség, hogy ennyien igénybe vegyék egyszerre ezt a lehetőséget, de akkor mégis mi alapján döntik el, hogy ki kapja meg?
Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a hirtelen jött ötlet miatt szinte kísérleti személlyé lettem, így az ezt követő hónapokban a külügyi osztályon folyt a keresés, hogy milyen szabad ösztöndíj-lehetőségek vannak, hová lehetne menni. Természetesen be kellett jelentenem, hivatalosan is kérnem kellett a lehetőséget, de támogatást kaptam. A jó hír az, hogy ezt hamarosan szabályozni fogják. A lelkészi életpályamodellen belül a „jelző és támogató szolgálat” szeretné biztosítani a testi-lelki egészséghez emberileg szükséges kereteket. Így a törvény- és szabályrendelet-tervezet szerint évente kétszer hirdetnék meg az egyházkerületek, és a lelkészi szolgálatban hétévente lehetne pályázni erre az esperes jóváhagyásával. Az egyházkerület évente két embert támogatna ezzel legalább három hónapnyi időt biztosítva. Ez idő alatt a havi minimális illetményt a szolgálatba állító, a helyettesítésének díjazását az egyházkerület adná.
Ezek szerint nálunk nem egy évre, hanem három hónapra szólna ez a lehetőség. Te így töltöttél el két hónapot az angliai Mirfieldben. Mire használtad fel ezt az időt?
Mirfield egy kisváros, és körülbelül hatvan kilométerre fekszik Manchestertől, itt található a College of the Resurrection nevű főiskola, aminek érdekessége, hogy a hallgatók és oktatók életközösségben élnek a helyi tizenhét fős, anglikán teológiájú, de bencés regulájú közösséggel. Közös templomot használnak, a főiskola igazgatója pedig egy a szerzetes atyák közül, tehát egyedülálló szimbiózisban él egymásban a monostor és az iskola. Nem akarok túl költői lenni, de hivatásgondozó hétvégén megjelenő belső, mentális templomom képét folytatva tulajdonképpen ez idő alatt közelebb mehettem az oltáron égő gyertyákhoz. Elmélyedhettem a saját magammal és az Istennel való kapcsolatomban, pihenhettem, sok minden visszakapta a színét az életemben. Húsz év után most volt először időm arra, hogy önmagammal újra kapcsolatba kerüljek, hogy újra Sefcsik Zoltánként álljak meg az Úristen előtt, ne pedig lelkészként. Ez egy elég kemény menet volt egyébként, de nagyon felszabadító volt felfedezni azokat az egyszerű, örök érvényű igazságokat, hogy nekem tényleg elég Isten kegyelme, mert ő nem azért szeret, amiért annyit fáradoztam lelkészként, hanem önmagamért.
Egy pezsgő gyülekezeti életből belecsöppenni az egyedüllétbe nagyon nehéz lehet. Hogyan élted meg a hirtelen jött szabadságot?
Tényleg ijesztő volt a sok idő, ami rám szakadt, ezért elhatároztam, hogy kitűzök magam elé egy célt, ami felmutatható lesz az időszak végén. Ahhoz, hogy lelkileg is ki tudd pihenni magad, kell valami olyan feladat, amit magad választottál, nem elvárás, és ami teljesen más, mint amit addig csináltál a hétköznapokban. Mivel még az elutazásom előtt kaptam egy felkérést egy imádságról szóló tanulmánykötetben való írásra, ezért elkezdtem tanulmányozni, hogy a bencés spiritualitásban milyen helye van az imának, mit tanulhatunk mi, evangélikusok tőlük. Ez volt az én kapaszkodóm, megnyugtatott, hogy az ottlétemnek van konkrét célja. Emellett angol nyelvet is tanultam. Bár három hónapra szólt a hívás, én végül csak kettőt töltöttem Mirfieldben, úgy éreztem, hogy távol a családtól elég lesz nekem ennyi.
Hogyan lehet visszatérni egy ilyen szünet után? Elhatároztál valamit, hogy másképp fogod csinálni a hazatérésed után?
Egyrészt már vártam a visszatérést, főleg a feleségemmel, gyerekeimmel való újratalálkozás miatt. Másrészről a közösségemben egy nagyon érdekes változás következett be, mialatt távol voltam. Ezalatt a két hónap alatt a gyülekezet teljesen magára talált, és egy tíz-tizenöt emberből álló csoport önállóan kezdett megszervezni mindent. Beosztották, hogy ki tartsa a bibliaórákat, pályázatokat írtak, új kezdeményezéseket indítottak el. Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy ebbe az aktív csapatba fogok visszatérni. Megérne egy tanulmányt, hogy mi, lelkészek mit gondolunk, mitől működik egy gyülekezet. Én most azt tapasztaltam meg, hogy néha érdemes egy kicsit hátrébb lépnünk, hadd találják meg a saját erejüket és Istentől kapott lehetőségeiket. Mindkét félnek jót tesz ez a szünet, én sokkal felszabadultabb lettem, a szabadságomat jobban meg tudom élni, mert megszűnt az a nyomasztó érzés, hogy a közösségben minden felelősség az én vállamon nyugszik, és kézzelfoghatóvá vált, hogy valójában nem irányítok. Fontos feladatom van, mert én vagyok a pásztoruk, de nem egyedül rajtam áll minden.
Forrás: Kötőszó
