A vallás mint politikai fegyver a külhoni magyarok életében

A Székelykő alatt, Torockón járt az S4C szerkesztőségének egy része, ahol egyre szomorúbban rajzolódik ki az ottani magyarság jövőjének kérdésessége, a helyi politika által felhasznált elkeserítő és megfoghatatlan intézkedések következtében.

Erdély ékköve; a hely, ahol kétszer kel fel a nap; a hely, ahol egy az Isten. Ha előtte máshonnan nem is, a 19. század és Jókai Mór óta biztosan ismerősen cseng Torockó neve minden ember fülében. Az unitarianizmus, a vasbányászat, és a szó legszebb értelmében vett emberi közösség kialakulásának fellegvára. Odakint járva, a tájat szemlélve könnyen átadhattuk magunkat a szomorúságnak, hogy ezért a látványért és szépségért át kell lépni egy országhatárt, de aztán gyorsan el is felejtettük ezt, ahogy minden kapualjból egymást magyar nyelven köszöntő torockóiakat hallottunk.

Vagyis elfelejtettük volna, ha a helyi kis, családi néprajzi múzeumot üzemeltető idegenvezetőnk arcán ne láttuk volna azt a keserű mosolyt, mikor részletezni kezdte, hogy a község egy polgármestert és egy ortodox pópát számláló, két fős román népessége hosszútávon mennyire nagy érvágás a helyi magyarság jövőjét illetően. Elbeszélése szerint ugyanis, a polgármesterük a román nemzeti öntudatot erősíteni szándékozván, a piactér közepére, az évszázados múltra visszatekintő unitárius templom mellé egy román ortodox templomot építtetett a nem túl távoli múltban, ahova a falu szélére telepített apácák ugyan eljárnak misére, de más igazából senki. (Utunk során Románia több kisebb-nagyobb településén is megfordulva, csodálkozva tapasztaltuk, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű ortodox templom van építés alatt. Szorgos kezek rakják a 10×10 mm-es mozaikokat egyesével, egész mennyezeteket, falakat díszítve így.)

Nem igazán értettük, hogy a plébániák alól kihaló hívek és a templombezárások Európájában, hogyan és mi módon érhet meg egy államnak, maroknyi főnek felépíteni egy adott település főterén egy új templomot, hacsak tényleg nem a beszámoló szerinti puszta jelképessége miatt, hogy „ez most már román föld”.

Tény, hogy Románia népességének közel 90%-a, a 1865-ben alapított Biserica Ortodoxă Română, vagyis a román ortodox egyházhoz tartozik, és igaz, ami igaz: a keleti ortodox egyházat alkotó 13 különböző önálló, nemzeti egyház, az országuk identitását formáló egységeinek egyik mindenkori alappillére.

Viszont a pap, akit a püspöke odahelyezett Torockó közepére, a lelkek üdvére szolgálni, belecseppenve egy lassan évszázados feszültség újonnan felépített gócpontjába, aligha méltó arra a rosszmájúságra, amit az esetleg erősebb magyarságtudattal rendelkezők olykor irányába éreznek. De az sincs rendben, hogy a helyi politika az egyházat, mint eszközt használja fel pozíciójának megszilárdítására, céljainak elérésére.

Ha megfordítanánk a helyzetet, és valami módon megoldanánk, hogy a hetvenöt százalékban muszlim Damaszkusz legnagyobb mecsete, az Ummayad mecset mellé felépíthetnénk egy ugyanakkora keresztény templomot, mondván: ez eredendően keresztény föld, biztos nem irigyelnénk az atyát, akit oda rendelnek ki szolgálatot teljesíteni. Fölösleges szurkálódás és feszültségkeltés, egy politikai döntés nyilvánvalóan helytelen eszközzel való, rossz megvalósítása lenne. És miért akarnánk a gyűlöletkeltésre igent mondani, belemenni az ördögi játszmákba és utálkozni, amikor világosan látjuk a mai időkben személyes hitünk stabilitásának is feltétlen felelősségét?

Mikor a világ minden módon keresztbe tesz a keresztényi élet és értékrend kibontakozásának, és a tetejében még a keresztények is csak marják egymást, úgy hogyan csodálkozhatunk a muszlimon, aki azt mondja: „A maga vallása az, ami helytelen, ami rossz, ami veszített. Most elhozzuk az igazi vallást, az iszlámot”?

Varga Gergő Zoltán

Kép forrása: mrfoster.blog.hu