Emlékezzünk a „Közel-Kelet Pió atyájára”

Szent Charbel Makhloufra, a Kelet nagy misztikusára és aszkétájára, a maronita egyház három nagy szentjének egyikére emlékezünk liturgikus emléknapján, július 27-én.

Charbel Makhlouf egy észak-libanoni hegyi faluban született 1828. május 8-án. A keresztségben a Juszef Antun (József Antal) nevet kapta. Ő volt a család ötödik, legkisebb gyermeke; két bátyja és két nővére volt. Maronita édesanyja szigorúan megkövetelte a családban az imát, a napi rózsafüzér-imádságot és a szentmisén való részvételt.

Alig múlt hároméves, amikor édesapja meghalt. A férfit robotmunkára rendelte az Oszmán Birodalom, és súlyos betegen tért haza, amelyből már nem épült fel. Özvegyen maradt édesanyja másodszor is férjhez ment, ezúttal a falu papjához. A gyerekek lelkiismeretes nevelőapát kaptak, aki gondoskodott alapvető tanulmányaikról is. Juszef arab és szír elemi iskolába járt, emellett mint legkisebbnek, a kecskék őrzése volt a feladata. Alázatos és imádságos lelkületű fiú volt. Az állatok őrzése közben különösen szívesen vonult el egy közeli barlangba, ahol egy Szűzanya-kép előtt imádkozott. Gyakran felkereste szerzetes nagybátyját, Tanoist is lelki beszélgetésre, közös imádságra.

Egy alkalommal eltévedt az egyik rábízott kecske. Elindult megkeresni, és az Úr segítségét kérte. Imádság közben hangot hallott: „Hagyj el mindent, és kövess engem!” Hallgatva az isteni szóra, 1851-ben belépett a mayfouqi Boldogasszony-kolostorba. Két testvére is szerzetes lett, ezért már nem merte megmondani otthon, hogy ő is ezt a hivatást választja, így titokban hagyta el családját. Egy év noviciátus után átkerült az annayai Szent Maron-kolostorba, és a Libanoni Maroniták Rendjének tagja lett. A korai antiochiai egyház mártírja tiszteletére vette fel a Charbel nevet.

Édesanyja, miután rátalált, az elöljárók és Tanois jelenlétében kérlelte, hogy térjen haza, de a fiú kitartott döntése mellett, mondván, hogy erre az útra Isten hívta meg. Végül édesanyja is áldását adta szerzetesi életére.

Charbel engedelmes, alázatos és szorgalmas szerzetes volt, sokat dolgozott és tanult. Miután letette a hármas fogadalmat, elöljárói elküldték a Kfifanba, a Szent Ciprián és Jusztina-kolostor és szemináriumba, hogy ott végezze el a teológiát. Itt igazán szívéhez nőtt a Szentírás, és elmélyült a kapcsolata az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztussal. 1859-ben szentelték pappá, majd visszatért Annayába. Szavai szerint papnak lenni azt jelenti: az ember követi Jézust a Golgotára vezető úton, és Isten jelenlétének tanúja a világban. Egész éjszakákat töltött imádsággal, napközben pedig élte a szerzetesek életét. Jó lelkipásztor és gyóntató volt, sokan messze földről is felkeresték. Szigorúan betartotta a monasztikus szabályokat, aszketikus életet élt, kereste a lemondásokat és az önmegtagadást, teljesen szabad volt a világtól; életét visszavonhatatlanul az Úr és a lelkek üdvösségének szolgálatába állította.

Feléledt szívében a vágy a régi remeték élete iránt, ezért tizenhat év lelkipásztori szolgálat után arra kérte elöljáróját, hogy hadd vonuljon el az anyakolostorhoz tartozó Szent Péter és Szent Pál-kolostorba. Elöljárója eleinte vonakodott megadni az engedélyt, ám egy csodálatos isteni jel hatására beleegyezését adta. A legenda szerint egy este, amikor Charbel olajat kért a lámpásába, hogy próbára tegyék, vizet öntöttek a tartóba, a szerzetes lámpásában mégis fellobbant a láng.

1875-ben megkezdhette a vágyott remeteéletet: a magány, a csend évei következtek, napjait az imádság és a mezei munka töltötte ki. Huszonhárom évig élt így, csak elöljárója kérésére látogatott el néha az anyakolostorba. Már életében szentség hírében állt, közbenjáró imájára számos csoda történt. 1898-ban súlyosan megbetegedett. Idővel már az ágyat sem tudta elhagyni, de a nehéz szenvedések közepette is szüntelenül imádkozott: „Igazság Atyja, íme a te Fiad, aki halálra adta önmagát, hogy elégtételt adjon értem… Fogadd el kezemből az áldozatot, és felejtsd el minden bűnöm, amelyet színed előtt követtem el…”. Szenteste halt meg.

VI. Pál pápa 1965. december 5-én boldoggá, majd 1977. október 9-én szentté avatta.

* * *

Alábbiakban a Magyar Kurír gondozásában, az Új Ember Kiadványok sorozatban megjelent, Szent Charbel életét bemutató kötetről Héray András FSO recenzióját olvashatják.

A kötetbe gyűjtött tanúságtételekből kirajzolódik a Libanonban született maronita szerzetes Istennek szentelt élete.

A „Közel-Kelet Pió atyája”-ként is nevezett szent életében sok csoda történt, sok embernek segített imádságával és tanácsaival. „Minden évben több mint kétmillió hívő zarándokol Annayába, a Szent Maron-kolostorba, Szent Charbel sírjához” – írja Marie Sylvie Buisson nővér a könyv bevezetésében.

Az előszóban Georges Bou Jaoudé, Tripoli érseke példaként állítja a radikálisan Krisztus felé forduló Szent Charbel életét, amely manapság különösnek tűnik, és „minden emberi logikát meghaladva csodálkozást ébreszt és kérdéseket vet fel bennünk”. A szent remete azt kereste életében, „hogyan adhatja vissza az Úrnak mindenét”. A mai világban felmerül a kérdés, hogy mi az értelme az ilyen életnek és a „mai társadalomban lehet-e haszna”. A történelem távlatában persze éppen azokról az emberekről emlékeznek meg igazán, akik életüket „minden érdek nélkül Isten dicsőségére és az emberek szolgálatára áldozták”.

Egy szentről szóló könyvet úgy veszünk kézbe, hogy meg akarunk valamit tudni a titkáról. Ott van a szívünkben a vágy, hogy mi is közelebb kerüljünk Istenhez, akit ő annyira szeretett. A libanoni szent remete élete a modern kor embere számára is meghívás. Egyrészt, hogy keressük azt a csendet, amely nem üres, hanem szeretettel, Isten jelenlétével megtöltött csend. Valóban Isten jelenlétében élni, ezt valósította meg Szent Charbel – egyértelműen bizonyítják ezt a kötetben olvasható tanúságtételek. Az a radikális önsanyargatás és feltétlen engedelmesség, ami jellemezte, arra vezethető vissza, hogy lángoló szeretettel szerette a Megváltó Krisztust, aki meghívta őt követésére.

Charbel már életében rengeteg csodát tett, a testi és lelki gyógyításokon túl. Ha például sáskajárás pusztított, őt kérték meg, hogy könyörögjön Istenhez, múljék el a veszedelem. Élete az utolsó lélegzetvételig Istennek szentelt élet volt: 23 évesen lépett be a libanoni maronita rendbe, és 31 évesen szentelték pappá. 41 évesen kérte a kolostorban, hogy remete lehessen. A könyvben olvasható számos beszámoló kifejezi nagy szeretetét Krisztus és az Ő Egyháza iránt.

Hasrouni atya tanúvallomása például szépen leírja, hogy Charbel atya számára az Eucharisztia volt a legfontosabb erőforrás. Az Oltáriszentség előtt nagy sóhajokat hallatott, „ami a szentostyában rejtező Isten iránti hatalmas szeretetének egyik kifejezése volt. Amikor Krisztus testéből evett és Krisztus véréből ivott, látszott, hogy a világ legédesebb lakomáján vesz részt. Sehol másban nem érzett élvezetet, sem nyugalmat, sem örömet, csak az Oltáriszentség előtt vagy a szentmisén.” Nagy hittel és bizalommal merült el Isten jelenlétében, „a földön térdelve olyan örömmel és forró áhítattal imádkozott, hogy az teljesen átragadt Élias testvérre”. Az Oltáriszentség előtt töltött idő igazi szívügye volt. Mint egy szerelmes, „ideje legnagyobb részét térden állva az Oltáriszentség előtt töltötte, teljes eksztázisban. Lelke az Isten iránti szeretet tüzében égett.”

Kivételes lelkiereje volt: az égből merítette. Minden körülmények között derűsnek és kedvesnek látták, türelemmel viselt minden nehézséget és szenvedést. Még nem kötelező önsanyargatásoknak is alávetette magát: böjt, virrasztások, hideg elviselése stb. Kétkezi munkáit mindig elvégezte, bármilyen nagy testi fájdalmai is voltak közben. Mindig ezt ismételgette közben: „Ó, Jézus! Ó, Mária!” Sokat imádkozott a tisztítótűzben szenvedő lelkekért: „Ha az ember hozzászoktatja magát a keresztvetésekhez – mondja Szent Charbel –, és rendszeresen segítségül hívja Szűz Máriát, akkor mindenféle kísértést legyőzhet.”

Több tanú is elmondta róla, hogy tekintetéből mennyei fény sugárzott, mert az Úr volt állandó öröme. Szíve mindig vidám, és arca derűs volt, miközben komoly volt. Jámborságot és istenszeretetet tükrözött, különösen imádság közben. Minden lelket vonzott, és tiszta szívű ember volt. Beszéde kellemes, egyszerű szavai világosak, egyértelműek. Figyelemre méltóan szelíd volt. Különösen szeretetreméltó, nyugodt és engedelmes volt, uralta hajlamait és hangulatait. Egész viselkedését az egyenesség, a mértéktartás és a kiegyensúlyozottság jellemezte. A környéken élő emberek sokat beszéltek a remetékről és arról, hogy „Libanon létezésének titka ezeknek a jámbor remetéknek a tisztaságában és jóságában rejlik”.

Charbel szerzetesként kiváló lelkipásztor volt, majd hosszú éveken át remete, akinek közbenjárására számos csoda történt és történik napjainkban is. 1965. december 5-én avatták boldoggá, 1977. október 9-én pedig szentté avatták Rómában. Csodás események miatt a sírjából kiemelt koporsóját a kolostor templomának egyik oratóriumában helyezték el. Teste épen maradt. Sírját a világ négy égtája felől keresik fel a zarándokok. Közbenjárására sok csodás imameghallgatás és gyógyulás történt. Sok szenvedő beteg és Istent kereső ember köszönheti neki a gyógyulást és a szabadulást szinte kilátástalan helyzetekből. Tisztelete már az egész világon elterjedt, és hazánkban is sokan ismerik. A gazdagréti Szent Angyalok-templomban tisztelhetjük az ő ereklyéjét, kérve a közbenjárását. Szent Charbel papságát és szerzetességét, remeteségét valóban úgy élte meg, mint a szenvedő Krisztus követését, egészen a Golgotáig. Nagyon sok áldozatot vállalt magára mások lelki üdvösségéért, s mindezt hatalmas szeretetből tette. „Mi van nekünk ezen a világon?” – kérdésre Szent Charbel atya, az életével válaszolt: „Zarándokok vagyunk, s az örökkévalóság felé tartunk.”

Istenünk, te szent Charbel Makhlouf áldozópapot a remeteség magányos harcára hívtad meg, és az életszentség sokféle adományával halmoztad el. Kérünk, add, hogy életünk keresztjeit mi is szent Fiadhoz hasonlóan készséges lélekkel vállaljuk és így országába eljussunk.

Forrás és képek: Magyar Kurír