A hat hónapos fogság alatt 20 embert végeztek ki – keresztény tanúságtétel Iránból

Saman és Morad azon börtönviselt emberek közé tartoznak, akiket keresztény hitük miatt ítéltek el az Iráni Iszlám Köztársaságban néhány évvel ezelőtt. Életük egyik legnehezebb időszakáról osztanak meg történeteket, amelyben elmondják, hogy Krisztus követése gyakran fájdalmas és kétségekkel teli, azonban még így sem szabad feladni a hitet.

„A börtön egy borzasztó hely volt” – kezdi el Morad, egy negyvenes éveiben járó iráni férfi. „A hat hónapos fogság alatt 20 embert végeztek ki, amit, hogy még félelmetesebb legyen, hangosbemondón is bejelentettek. Közülük néhányan a cellatársaim voltak, ezért nagyon fájdalmas volt látni a halálfélelmet a szemükben.”

Morad korábban tanárként dolgozott egy templomban és akkor tartóztatták le, amikor egy frissen megtérő embert tanított egy másik városban. „Senki sem tudta, hogy hol vagyok” – teszi hozzá értetlenkedve. „A kihallgató tisztek viccet csináltak az egészből és úgy tették fel a kérdéseiket, hogy közben ütöttek engem. Mindent, amit mondtam, felhasználták ellenem a bíróságon. Akkor magamban szóltam Istenhez; Uram, látod mindezt, miért hagyod, hogy bántsanak? De nem érkezett válasz.”

Saman, Moradhoz hasonlóan szintén részt vett egy egykori foglyoknak tartott segítségnyújtó képzésen, ami abban támogatja az egykori rabokat, hogy fel tudják dolgozni a börtönben elszenvedett traumatikus eseményeket.

Saman a saját, gyorsan növekvő közösségében vezette a fiatalokat. Szenvedélyesen hitt Istenben, azonban a börtönben töltött időszak alatt minden nagyon gyorsan megváltozott. „Amikor értem jöttek, édesanyámat remegve és sírva kellett otthagynom, végig kellett néznie, ahogy bevisznek és ez összetörte a szívét. Borzasztó volt ezt látni, ráadásul utána a börtönben rám telepedett a félelem és a reménytelenség. Annyira távol éreztem magam Istentől az első pár napban, hogy még imádkozni sem tudtam. Megpróbáltak megtörni azzal, hogy egyfolytában azt mondogatták, hogy egy senki vagyok. Akkor azt gondoltam, hogy valóban elvesztegettem tizenhárom évet az életemből Istenre? Létezik egyáltalán?” A megpróbáltatások alatt Samanban többször megkérdőjeleződött a saját hite is.

A két egykori foglyot a saját barátaik felhasználásával és fenyegetésével is megpróbálták megtörni és voltak, akik a bíróságon is tanúskodtak ellenük.

Két megrendítő történet, amelyekben hiába keressük a csodát vagy a válaszokat. Azonban mindkét esetben ott volt Isten és az ő gondviselő szeretete – teszi hozzá Saman, és Morad, aki elkeseredettségében egyik vallatása után térdre esett és ekkor szólította őt meg Isten:

„Légy csendben, ölelj át és szoríts erősen, mintha hozzám lennél ragasztva!”

Saman, társához hasonlóan szintén megtalálta az imához visszavezető utat. „Az egyik családtagokkal való telefonbeszélgetés után rendkívüli harag öntött el, és azt kiabáltam, hogy nem érdemlem ezt meg. Amikor visszakerültem a cellába felkiáltottam Istenhez, hogy „mégis hol vagy Uram?!” Azután lassan egyre nyugodtabbak lettek az imáim és végül a Szentlélek vigasztalása teljesen átjárt, ami után táncoltam és azt énekeltem, hogy Jézus Krisztus él.”

Morad, arra a kérdésre, hogy Isten miért hallgatott annyi ideig, maga sem tudja még a választ. De amiben biztos, az az, hogy hirdetnie kell az evangéliumot.

Saman a kiszabadulása óta még küzd, hogy visszanyerje a hitét, és küzd Istennel is. „A börtönben közel éreztem magamhoz Istent, de mégis nagyon távoli volt. Miután kiengedtek nem kaptam semmiféle törődést az egyháztól, amire számítottam volna. Elhagyatottnak éreztem magam nemcsak az egyházon belül, de ugyanezt éreztem az Úrral kapcsolatban is. Ettől függetlenül soha nem éreztem, hogy Ő igazán elhagyott volna. A hitem nem olyan, mint régen, de hiszem, hogy van kiút és ismét meg fog erősödni Istenben.

„Istenért elviselni a megpróbáltatásokat nem könnyű, azonban nagyon is valós” – foglalja össze Morad a saját történetét. „Olyan ez, mint egy próbatétel, ami a valóságban történik. Valóban hajlandó vagyok szenvedni Jézus Krisztusért? A börtönben töltött szörnyű hónapok után mégis azt tudom mondani, hogy igen, megéri szenvedni. Hiszem az Úr Jézust, és ha ez azt jelenti, hogy szenvednem kell érte, akkor hajlandó vagyok végigjárni a saját utamat és elviselni a megpróbáltatást.

*A cikkben szerepelő nevek a történet szereplőinek biztonsága érdekében meg lettek változtatva.

Eredeti megjelenés: 2018. május 1.

Forrás: opendoorsusa.org 

Fordította: Dallos Bence