Pride utórengések
Jézus a legkülönfélébb betegségben szenvedők, tisztátalanok, bűnösök közé ment, hogy gyógyítsa őket. Szent Ferenc is magához ölelt egy leprást. Pár éve, nagy hírverésnek örvendve, a Szentatya is magához ölelt egy fájdalmas bőrbetegségben szenvedő embert. Korunk társadalmának peremén élő melegek is az integrációra vágynak. A párhuzam persze nem tökéletes, de mindenképp érdemes ennek tükrében önvizsgálatot tartani.
Az egy hete megjelent, Pride-ról szóló cikk után a hozzászólásokban kaptam hideget-meleget. Sejtettem, hogy népes lesz a tábor, akiknek szemében tüske lehet a kereszténység álláspontja, már csak azért is, mert a mai útkereső és szétfolyó világban a fekete-fehér perspektívák melletti egyértelmű véleményformálás alapvetően zavaró tud lenni. A keresztény értékrend és magatartás emiatt állandó feszültségpont a felső 10% kortárs társadalmában. A közel-keleti országokban élő, és az ottani keresztényüldözéseket testközelből megélt emberek hitelesen nyilatkoznak arról, hogy náluk is, nálunk is ugyanúgy folyik a keresztény gyökerek felszámolása. Csupán az eszközök változnak.
Sokak fájdalmára, a kereszténység nem változtathatja meg a családról alkotott képét, annak legalapvetőbb tulajdonságát és szerepét, mint minden nemzet legkisebb alkotóeleme. A családok azok a sejtek, amelyek apró építőkockákként jövőt adnak és életet lehelnek egy országba. Isten rendelte így, és útmutatást is adott ahhoz, hogy a leggyümölcsözőbben és a legteljesebb boldogságban legyünk képesek ezt megélni. Viszont ha még az isteni törvényektől el is tekintünk, akkor sem képezheti vita tárgyát, mennyire nélkülözhetetlen az ember szaporodási képességének megléte, ha képesek vagyunk a magunk rövidke életénél hosszabb távon gondolkodni. Igen, a kereszténység sem az Isten miatt, sem a józan belátás miatt nem tudja elfogadni azon törekvéseket, melyek a melegek házasságára lépését szorgalmazza, viszont nem, nem zárkózik el az egyéntől és mindig kész a párbeszédre. Olyan párbeszédre, amelyben a másik fél nem zárja be kapuit, ha olyasmit hall, ami neki nem rokonszenves. Az adott egyén, aki szenved a megkülönböztetéstől, akit olybá tűnik, a legnagyobb történelmi egyház is kitaszít, és csak nem tudja magában elhelyezni a meg nem értettséget; mikor legnagyobb bűnének azt érzi, hogy szeret, elhiszem, hogy nehezen nyílik olyan irányba, amely a széles úttal ellentétben a szűk ösvény fele mutat, de
keresztényként végképp nem járja, ha a hátunkkal akarunk erre az ösvényre rámutatni.
Az ókori időkben nem véletlenül volt törvény a zsidók számára a „tisztátalan” emberek elkülönítésére és a peremre való száműzésükre. Az akkori széles körben civilizálatlan világban, egy állattenyésztő vándorló néptől igen fejlett társadalomrendezési lépés, ami tekintettel volt a közösség egészségügyi érdekeire, a rossz jótól való elzárására, ami egy fejletlen eszközökkel túlélő csoport számára kulcsfontosságú volt az életben maradáshoz.
De mi esélye van a lepratelepen élőnek megtisztulni, ha onnan nem jöhet ki senki? Kellenek, hogy legyenek közöttünk Szent Ferencek, akik odalépnek, és magukhoz ölelik őket. Kellenek olyanok, akik elmondják, hogy szeretve vannak, akik hiteles útmutatást tudnak adni azok számára, akik kérik, és akik nem megújítani, vagy kiforgatni akarnak egy társadalmat, csupán őszintén az útjukat keresik. Miért ne lehetne beszélgetni? Miért kéne gyűlöletet táplálni afelé, akinek gondolkodása eltérő alapokon nyugszik?
Varga Gergő Zoltán
