A zene gyógyír – Gável Gellért gitárművész a Vasárnapnak

– Gyermekként volt olyan meghatározó személy a környezetedben – akár a családon belül, akár szakmai téren –, akire felnéztél?

– A családi kötelékeken túl Sillye Jenő volt az első, akire felnéztem. Találkozásunk meghatározta a jövőmet, a muzsikusi pályám ösztönzője is volt. Gyermekkorunkban a templomunkba járt rendszeresen muzsikálni, amikor ez még veszélyes tevékenységnek számított. Emlékszem, édesanyámnak mindig mondtam, hogy én is ezt akarom csinálni. A Jóisten rajta keresztül hívott el engem a szolgálatra.

Később a zeneiskola volt meghatározó abban, hogy szakmámnak a zenélést választottam. Körülbelül 14 éves koromban imában fogalmazódott meg egy álmom: bárcsak együtt zenélhetnék Jenővel! 1994-ben a vágy valósággá vált, és elkezdtünk közösen muzsikálni. Innentől 21 éves koromig minden hétvégén valahova vitt magával. Testvéremmel, Andrással együtt valahol neki köszönhetjük, hogy minket is ismer az egész ország, sőt még a határon túliak is. Volt olyan alkalom, amikor Felvidékről egy nagy zsák krumplival tértünk haza. A helyiek ezzel hálálták meg zenei szolgálatunkat. A mindenükből adtak, másuk nem volt. Megérintő pillanatok voltak ezek.

Ebben az időszakban jelentettem be a tanárnőmnek, hogy ezen a pályán akarok tovább haladni. Lustának nevezett, és lehetetlennek tartotta a kihívást – ezzel átadott egy kollégájának, Vas Valériának, akinek nagyon sokat köszönhetek, hiszen ő készített fel a vizsgákra. Három éven át különböző helyekre felvételiztem (Miskolc, Debrecen, Pécs és Budapest). Hangszerből mindig felvettek, csak szolfézsból és a kötelező zongorából akadtak nehézségeim. Idővel ezeket is sikerült megtanulni, a harmadik nekifutásra felvételt nyertem a Zeneakadémia Tanárképző Intézetébe. Ott különösen Fodor Ferenc tanár úrnak köszönhetek sokat, akinek szívügye volt, hogy igazi muzsikussá váljunk, és szívből tudjunk előadni – ez máig meghatároz engem és az előadásmódomat is.

– Zeneakadémián tanultál, Szendrey Karper László gitárművész díjazott, kiváló zenész vagy. Hogyan lett életed fontos eleme az Eucharist Együttes és Isten dicsőségének szolgálata?

–  A zeneiskola mellett a templomban már elkezdtünk zenélni Sillye Jenő hatására. Amikor ki kellett adnom magamból valamit, nem futni mentem, vagy mondjuk a Városligetbe biciklizni, inkább elővettem a gitáromat, és belegitároztam az örömömet vagy a bánatomat: mindent, ami bennem volt.

A zene gyógyír. Mindig lelki békességet adott, ha a gitárral pengettem bánatomban és örömömben egyaránt.

Összenőttünk, a gitár és én. Ha gitárt látok, olyan, mintha a saját lelkemet látnám annak alakjában.

Mintha én lennék ott. Nagyon furcsa ez. Kicsit olyan talán, mint amikor valaki úgy nő fel, hogy gyermekkorától fogva hall egy idegen nyelvet, és bár nem az anyanyelve, később kapcsol, hogy hoppá, ez nekem mindig is sokat adott. 

– Korábban ifjúsági referens is voltál, jelenleg pedig aktív pedagógus vagy. Tanárként, nevelőként hogyan látod: mi az, amivel Istenhez közel hívhatjuk a fiatalokat?

– A zene egy isteni ajándék. Önmagában is hozzá irányítja a fiatalokat. Nekünk csak arra kell nyitottnak lennünk, hogy a gyerekeknek

a zene tisztaságán keresztül tudjunk tükröt tartani, vagy hidat építeni Isten felé.

A hitelesség különösen fontos. A pedagógus életpálya egyik lényege, hogy önazonosságot tükrözzek, ne kettős mércével értékeljek, és emberséges legyek. A pedagógus szeresse a diákot, de legyen következetes is vele: várja el a teljesítményt, de irgalmasan, ami azt jelenti, hogy mindig biztosítania kell az új esély lehetőségét.

Ha egy tanárban benne van az igazság, az irgalom és a szeretet – szerintem ennek a háromnak kell mindenképpen jellemeznie –, akkor  tudatosan vagy tudat alatt Istent sugározza a munkásságán keresztül. Ha ezt megérzi a diák, akkor a tanár le sem tudja magáról vakarni őt, és nem lesz azzal gond, hogy kiiratkozik a zeneoktatásból, mert más művészeti ág érdekli. Persze nem baj az, ha más érdekli, de nyilván az a célunk, hogy megtartsuk ezeket az ifjú tehetséges muzsikusokat vagy zenészpalántákat.

– Mit látsz kiemelkedően fontos tényezőnek a tanári hivatás tekintetében?

A tanári pályán van még egy fontos tényező az emberségen belül is: a személyes kontaktusból fakadó lazaság, ami a tisztelettel körülölelve harmóniába hozza a társas közeget. Ebben úgy érzi a gyermek, hogy jó együtt tölteni időt a tanárral. Vagyis nincs az a fajta akadémikus oktatási jelenlét vagy atmoszféra, amelyben feszélyezve érezné magát. Feszélyezetten zenélni nem lehet. Persze nem a túlzottan oldott hangulat mellett voksolok, de létezik egy olyan középút, amelyben

a növendék és a pedagógus lelkiállapotának összegzéséből létrejön az egybecsengő harmónia. 

Ha szép az idő, akkor menjen, és élvezze a napsütést, de máskor, ha éppen esik az eső, többször is jöjjön vissza! Ha napi kétszer akar bejönni hozzám órára, akkor tehesse meg, legyen rá szabadsága. Ezzel azt akarom mondani, hogy

megerőszakolni a tanulást, főként a zenetanulást nem lehet – és nem is érdemes.

Abból csak köldöknézés, dacos befeléfordulás lesz, és nem kerül előtérbe, hogy a zene örömből és az ő érzéseiből létre tud jönni. A gyerek tanulási képességei, befogadóképessége is sokkal jobb lesz, hiszen szivacsaggyal hamarabb magába szívja a tananyagot, mintha olyan atmoszférát teremtenék, amiben állandó számadással kell kalkulálnia. Mi, felnőttek sem vagyunk abból a fából faragva, hogy folyamatosan számon kérjenek tőlünk dolgokat. Van, amikor elfáradunk, nem bírjuk – erre utalok az emberség tekintetében. Ahogy tapasztalom, nemcsak a zenepedagógus, hanem a teljes pedagógusi szakmából kiveszett az alapvető emberség – természetesen ma is vannak fehér hollók, tehát tisztelet a kivételnek!

–  Mi az a kulcs, fogódzó, ami a viharos hétköznapokban is megtartó erő lehet férfi és nő számára a házasságban?

– Egy társas kapcsolat akkor működik jól, ha van egy nagyon biztos közös alap. Ez nekünk Isten. Benne van esélyünk a formálódásra, amelyben nincs jelen a „nélküled” bizonytalansága. A hit az, ami előre viszi a szolgálatainkat is. Ennek pedig otthonról kell kiindulnia.

– Főleg egy ilyen nagy család esetében?

– A család akkorára nőtt – nyolc kisfiunk van –, hogy inkább befelé, introvertáltabban próbáljuk megélni a hivatásunkat, az én hivatásomat is. Csak úgy tudunk igent mondani bizonyos programokra, ha a család minden egyes tagja igent tud mondani rá. 

Formálódási feladat, hogy mire mondok igent, mire mondok nemet, hogyan osztjuk be az időnket.

Nagyon kevesen értik meg a nagycsalád működését. Mert a világ diktál egy tempót, egyfajta modellt vagy egy ideált, hogyan működjenek a családok.

A férfi elmegy vadászni, a nő pedig otthon marad, és a lenyúzott állatot elkészíti, megfőzi az ételt. A gyerekek mókolnak valamit a jurta körül, és létrejön a család ősközössége. Ez így van rendjén egyébként, de azt, hogy mikor megyek el vadászni, le kell egyeztetni. Mert ha véletlenül jön a farkascsorda, és megtámadja a kis életközösségünket, én pedig nem vagyok otthon, az óriási veszteségeket okozhat. Résen kell lenni, mert nem mindegy, hogy egy gyerekkel futkorászok majd, menekülve, vagy fel tudok készülni a védekezésre a külső támadások ellen. Itt főképpen szellemi támadásokról beszélek. Ha nem vagyok otthon ezekben a helyzetekben, azok végzetesek lehetnek. 

– Mi a legfontosabb, amit mindenképp át akarsz adni a gyermekeidnek?

– A legeslegfontosabb: az Úr Jézus megvallását szeretnénk áthagyományozni feleségemmel együtt. Ez nemcsak egy szülői szándék, hanem az Úristen által ránk bízott feladat is.

Mint minden embernek, a gyerekeinknek is van, és egyre inkább lesz saját szabad akarata. Amíg velünk vannak – ahogy a keresztségben is helyettük vallottuk meg hitünket az Úr Jézusban – addig elsősorban mi terelgetjük őket. Majd amikor a saját hitükre ébrednek, a szívükbe elvetett magokat, amiket a Jóisten rajtunk keresztül ültetget beléjük, idővel ő majd életre kelti. 

De már most, kiskorban, amikor elmennek óvodába, iskolába, képviselik azokat az értékeket, amiket otthon fontosnak tartunk. Ez bizalom, és ebben a bizalomban hinni kell! Mi eszközök vagyunk, és ő munkálkodik gyermekeink szívében. A gyermekeket tőle kaptuk ajándékba, és ezekben a pillanatokban már el kell őket engedni, és vissza kell adni neki, hogy kiteljesítse a tervét bennük.

– Mi az, amiért a leginkább hálás vagy az életedben a Jóistennek?

– Azért, hogy nagyon szeret velem lenni. Igyekszem mindig igent mondani Isten hívására, keresésére. Sajnos nem mindig sikerül. Viszont mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy Ő hűséges, és soha nem hagy el, gyarlóságaink ellenére sem.

– A közelmúltban meghirdettek egy ifjúsági zenekarokat segítő, zenészek képzését támogató programot, mely képzés megálmodója Te vagy. Mik a te terveid, elképzeléseid?

– Olyan lekötetlen energiák vannak bennünk szakmai területen, amiket nagyon várok, hogy felszínre hozzunk. Ha sikerül, akkor azzal a pedagógiai attitűddel, amire az imént utaltam, unikális rendszer jöhet létre a magyar oktatásban és a zeneoktatásban. Ez egy fantasztikus lehetőség, ami most kinyílik a fiatal magyar tehetségek előtt. Nem beszélve arról, hogy könnyűzenei oktatási akkreditáció Magyarországon még nem jött létre. Keresztény könnyűzenei pedig pláne nem. Ez a színtér próbál méltó helyet kivívni magának az egyetemi világban is, úgy tudom, most Debrecenben van erre egy próbálkozás, illetve alakul valami Egerben és Szegeden. 

Sokan azt gondolják, hogy a könnyűzene valóban könnyű. Nem abban rejlik a könnyűsége, hogy nincs munka, gyakorlás, tanulás benne, ez pusztán a műfaj megnevezése. A gyerekeknek szoktam feltenni a kérdést, hogy szerintük ez a műfaj könnyű-e, mire rávágják, hogy persze! Ilyenkor rendszerint tudok olyan technikai elemet mutatni, amibe beletörik a bicskájuk. Ugyanúgy, ahogy a komolyzenénél, itt is meg kell tanulni az elméletet, a gyakorlatban pedig a fogásokat. Ezek alól nem lehet kibújni. Az új programmal alulról kíván támogatást nyújtani a kormány, hogy a zenészek mind professzionálisabb eszközökkel és tudással dicsérhessék a Teremtőt. 

 

Gyöngy-Pethő Krisztina

Fotók: Vasárnap.hu