Felismerni egymásban az elrejtett Istenarcot – Példaképünk: Simon András grafikus

– Milyen értékeket hoz otthonról, a családi környezetből?

– Egy hitét tradicionálisan gyakorló katolikus családba születtem, ahol elfogadó szeretettel fordultak felénk szüleink. A legelső és legfontosabb élményem a gyermekkoromból az, hogy szülői figyelemmel kitüntetett és szeretett gyermek voltam. Bár a szüleim sokat dolgoztak, és emiatt sajnos nem maradt sok idejük ránk, de a szeretetük és a nekünk adott idő minősége érezhető volt, és meghatározta a felnőtté válásomat is. Ilyen környezetben megerősödtem abban, hogy szerethető vagyok, és az is természetesnek tűnt számomra, hogy az Isten is szeret. Így – bár öntudatlanul –, mégis közel éreztem Őt magamhoz. Később, felnőttként rájöttem, hogy nem csak az egyházon, a papokon és a közösségen keresztül lehet mély istenkapcsolatom, hanem közvetlenül is, a személyes megszólítás és a Rá hangolt benső figyelem által. Ehhez a felismeréshez az első és nagyon fontos példát mindenképp a szüleim hűséges hite adta. Ők nagyon mélyen megélték, és valóban odaadással gyakorolták a hitüket. Ennek hatására már gyermekkoromban belém égett a bizonyosság: ha a számomra legfontosabb emberek, a szüleim, vasárnaponként másfél órát Istennek szentelnek, akkor ennek a számomra titokzatos „Lénynek” léteznie kell. Ez az érzés a gyermekkori istenélményeim egyike.

– Hogyan talált Önre a grafika iránti vonzalom, hogyan vált eszközévé az Isten iránti szeretet kifejezésének?

– Ezt a két dolgot külön kell választanunk. Amikor életem egyik legjobb vizsgaportréjának megrajzolása után másodszorra is elutasítottak a Művészeti Főiskoláról, nagyon megsértődtem. Erős daccal a szívemben megfogadtam, hogy ha ekkora tehetség nem kell a főiskolának, mint én vagyok, akkor én annak elvégzése nélkül is művész leszek. Tulajdonképpen ez a szikár elhatározás volt az első lépés a művésszé válásom útján. Tudtam, éreztem, hogy főiskolán szerzett diploma nélkül is művésszé válhatok.

Nagyon lelkes és eltökélt fiatal voltam, aki érezte magában az erőt, a tehetséget. Felmértem, hogy nekem nincs annyi időm, hogy megvárjam az egy év múlva esedékes újabb felvételit, ahol akár ugyanúgy elutasíthatnak. Így 19 éves fejjel eldöntöttem, hogy autodidakta módon képezem magam tovább. Ez nagy felelősséget, de ugyanakkor nagy szabadságot is adott. Visszatekintve úgy érzem, sokkal jobb, hogy nem vettek fel a főiskolára, mert így semelyik művész tanár nem tudta rám kényszeríteni a saját stílusát.

Amikor azt döntöttem el, hogy Isten művésze szeretnék lenni, és keresztény gondolatisággal szeretném megtölteni a művészi munkásságomat, az akkor volt, amikor nyelvkönyv-illusztrátorként rájöttem, hogy én nem Lenin portrét, dolmányos varjút, meg más unalmas tankönyvábrákat akarok rajzolni, hanem végre már valami olyat is, ami nem csak a tankönyvszerző gondolatait fejezi ki, hanem az enyémet is. A huszonnyolcadik tankönyv illusztrálása után végleg belekeseredtem abba, hogy a szerzői és szerkesztői igények folyamatosan  keresztre feszítették az alkotói szabadságomat. Egyszerűen képtelenné váltam arra, hogy folytassam ezt a munkát. Ez addigi életem legmélyebb lelki és egzisztenciális válságához vezetett, hiszen úgy váltam munkanélkülivé, hogy közben a feleségemről és a két kislányunkról is gondoskodnom kellett.

25 éves korom ellenére felelősen gondoskodó édesapa voltam. Tudtam, hogy semmiképpen nem hagyhatom a családomat bevétel nélkül. Mivel azonban csak egy mezei érettségim volt, nem számíthattam arra, hogy könnyen fogok munkát találni. Az idő sürgető kényszerében először piaci segédmunkásnak álltam volna, de rájöttem, hogy ezzel tönkretenném a kezem. Teljesen kilátástalan helyzetbe kerültem. Ekkor kiáltottam Istenhez, mert tudtam, hogy ebből a nyomorúságos helyzetből csak Ő tud kimenteni.

Elmondtam neki életem legfontosabb imádságát: „Istenem, könyörülj rajtam! Szeretnék művésszé válni, de nem tudom, hogy van-e hozzá elég tehetségem. Kérlek, hogy a Te végtelen gazdagságodból adj nekem tehetséget, én pedig azt tudom felajánlani, hogy ha megadod, attól kezdve én nem a magam, hanem a Te dicsőségedet fogom szolgálni vele!” Isten meghallgatta a kérésemet, és megajándékozott tehetséggel. 

Ettől kezdve elkezdtem a Szentírást illusztrálni, és az Ő grafikusának tekintettem magam mindenféle diploma és elismerés nélkül is. Rengeteg rajzot készítettem, de rá kellett ébrednem, hogy bár lelkileg és szellemileg  nagyon gazdagnak érezhetem magam ezzel a tehetséggel, anyagilag mégis ott vagyok, ahol a part szakad. A  családomat ugyanúgy nem tudom eltartani, mint előtte. Ezért újabb kérő imával fordultam az én szerető Istenemhez: 

„Drága Istenem, kérlek, ne tekintsd hálátlanságnak , de arra kérlek, adj most már embereket is, akiknek kell ez a tehetség!” Ekkor ismét meghallgatásra talált az imám, és nemsokára érkezett egy szponzor, aki megrendeléseket adott. Később pedig, amikor a megrendelések elfogytak, a kreativitásom segítségével lendültem át az anyagi nehézségeken. Így lettem például udvari munkás, egyházi adószedő és rajzórákat adó magántanár.

– Rajzaival Istent dicsőíti, így hat az emberekre. Milyen pluszt ad a mindennapok során a családi életben és az alkotásban a hit?

– A hívő ember a hitéből él, és ez az én esetemben is így van. Sok-sok öröm és nehézség is volt és van az életemben. Ezekért is azzal a hittel adok hálát, hogy mind a javamra váltak, válnak.

Gyermekeket nevelni, nagy családban élni szép, de egyáltalán nem egyszerű hivatás. Mégis a gyermekeink a puszta létükkel már rengeteg örömet okoznak, mert jó bennük gyönyörködni. Amikor megszülettek, hatalmas örömmel töltött el, hogy édesapává váltam. Jó volt és – bár kirepültek már a családi fészekből –, most is jó rájuk figyelve, gondjaikat, örömeiket megértve velük élni. Nagyon jó érzés, hogy szeretetteljes családban élünk. Ez is csak az istenhitünk miatt lehet így. De az is a hit erejéről szól, hogy a feleségem már akkor is hitt a tehetségemben, amikor áruházi takarító vagy egyházi adóbeszedő voltam. Akkor még semmi sem utalt arra, hogy belőlem valaha is elismert művész válik. Öröm számomra, hogy most már megérdemelten élvezheti a belém és az Isten ajándékozó szeretetébe vetett hitét. Talán mondhatom, hogy befutott művész lettem, és elő tudom teremteni mindazt, ami a megélhetésünkhöz kell.

Művészként számomra az is máig ható Isten-élmény, hogy egy teljesen bizonytalan foglalkozási ágból – a kortárs keresztény művészetből – harminc éven keresztül el tudtam tartani egy hattagú családot. Én a hónap elején sosem tudom, hogy mennyi lesz a bevételem. Vajon be fog-e jönni, amennyi szükséges? Ez is a ráhagyatkozó hitről, a gondviselésbe vetett bizalomról szól. Még sohasem kellett csalódnom Istenben. Úgy érzem, hogy a tenyerén hord.

– Négygyerekes apaként milyen értékeket tart fontosnak, hogy átörökítse a jövő nemzedék számára?

– Az élet szeretetét. Az én életszeretetem a hitemből, a megajándékozottság-érzésemből és az élő Isten megtapasztalásából fakad. Ezt a benső jó érzést szeretném átadni a gyermekeimnek. Ugyanolyan türelemmel és szeretettel kívánom őket segíteni, ahogy a szüleim is  tették velem. Ők is feltétel nélkül bíztak bennem. Olyan jó, hogy megélhették bizalmuk jutalmát: művészi képességekkel rendelkező takarító fiukból mára jó takarítói képességekkel is  rendelkező valódi művész lett.

– Mi az, ami a nehéz napokon átsegíti Önt? Mi az, ami a világban jelenlévő számos rossz ellenére Isten irántunk való szeretetére vonja a figyelmét, és segíti meglátni a szépet?

– Meggyőződéssel vallom és így is tapasztalom, hogy a Jóisten nem csak a jó dolgokban, hanem a fájdalmasan nehéz helyzetekben is jelen van. Sőt, ha szenvedünk valami vagy valaki miatt, éppen akkor érzünk sürgető vágyat arra, hogy ráhangolódjunk. Sok évvel ezelőtt ezt az érzést a következő mondatban így fogalmaztam meg: „Akkor töltekezel Istennel, amikor a hiányát átéled”.

Van olyan nap, amit nagyon nehezen tudunk elviselni, mert túl sok a nehézség vagy a feladat, de az Isten szemével nézve nem létezik eleve rossz vagy jó nap. Az az én tudatos döntésemtől függ, hogy mit akarok abban a napban meglátni. Mivel az én életemben eddig is nagyon sok nehézséggel teli nap volt – van és lesz is –, elhatároztam, hogy a mindennapjaimban csak a jóra fogok koncentrálni. Vagyis a letagadhatatlan és kikerülhetetlen nehézségekben, a rossz dolgokban is a jót fogom keresni. 

Régebben „mantraként” ismételgettem magamban egy Istenre hangoló mondatot. Így szólt: „Szeretlek Jézus, könyörülj rajtam!”. A mondat első felével a feltétlen szeretetemet akartam kifejezni, a könyörgés pedig minden elmondáskor tudatosította bennem, hogy gyarló és törékeny ember vagyok, aki rászorulok az isteni könyörületre.

Most, hogy 61 éves lettem, és gyorsabban fogynak a napjaim, gyarlóságaim tudatában is még inkább az örömtelibb dolgokra akarok koncentrálni. Ezért a következőképpen változtattam meg a rövid kis fohászom végét: „Szeretlek Jézus, köszönöm Neked életem örömét!”. Lehet jó és lehet rossz is az életemben, ha ezt a mondatot ismételgetni kezdem magamban, mindig mosolyognom kell. Ez segít abban, hogy az első látásra rossz dolgokban is felfedezzem a jót, és ne veszítsem el az életem örömét. Ezt a jót váró és jót meglátó életszemléletemet szeretném művészi szintre fejleszteni, hogy ne csak megőrizni tudjam a derűmet, hanem tovább is tudjam adni.

Eddigi életem során annyi jót kaptam már Istentől, hogy ha mostantól kezdve már semmi jó nem jutna osztályrészemül, én már akkor is csak áldani és dicsérni szeretném Őt. Nem mintha rászorulna, de gyermeki naivitással viszonozni szeretnék neki valamit a sok jóért. Az áldással és dicsérettel a hálámat és a köszönetemet szeretném kifejezni iránta. Erről szól a következő kis versem:

Köszönöm…
Mondd sokszor, hogy köszönöm,
akár okod van rá, akár nincs,
ismételd gyakran, mert e szó: kincs.

Talán balga beszéd,
hogy a gyümölcs termi a fát,
de egy jókedvű „köszönöm”
életre hívhatja a köszönet okát.

Amiért hálás vagy előre,
– mert hiteddel reméled –
az feléd hajlik a mennyből,
s lassan majd eléred.

Ez a kicsi szó: „köszönöm”,
az Isten virága.
Pazarlón hintsd magvát
a gyom lepte világba!

– Az Ön számára különösen fontos a találkozás és a hála. Mit adnak Önnek a találkozások? 

– Fontos számomra, hogy a szerdai nyitvatartási napokon személyesen fogadhatom a látogatókat a galériámban. A találkozások sokszor túlmutatnak az egyszerű képvásárláson. Egyesekkel olykor mély lelki beszélgetések is kialakulnak. Bevallom, engem nagyon inspirál és megtisztel, hogy a művészetem kedvelői eljönnek hozzám, hiszen én nem magamnak, nem is a szakmai köröknek, hanem nekik  dolgozom: az én kedves közönségemnek, aki érti és elfogadja a rajzaim és az írásaim üzenetét. Úgy tapasztalom, hogy a látogatóim nagyon szeretik a galéria légkörét. Szívesen időznek nálam. Bizonyára azért van így, mert szeretettel fogadom őket, és őszinte érdeklődést mutatok irántuk.

Úgy gondolom, hogy a művészet az emberiség Ünnepe, s bárhol rendezik meg, bárhol kap megnyilvánulási lehetőséget, mindig felemeli a közönséget. Ezt az ünnepet – legyen szó a Művészet bármely ágáról –,  az alkotó és a közönség csak együtt tudja megünnepelni. Ha azonban az alkotónak nincs üzenete, és csak önmagát állítja az ünnep reflektorfényébe, akkor pont a lényeg sikkad el, és nincs mit ünnepelni. 

– Mi az, amiért a leginkább hálás a Jóistennek?

– Nem az életem, nem a családom, még csak nem is a tehetségem. Amiért a leghálásabb vagyok, az az a képességem, hogy képes vagyok szeretni. Pontosabban szeretetet adni és elfogadni. Hiába élek, hiába van jó családom, hiába rendelkezek sokfajta tehetséggel, ha a szeretetemet nem tudom kifejezni, és mások szeretetét sem tudom elfogadni, akkor élő halott vagyok. Csak a megélt és lüktető szeretet az, ami értelmet ad az emberi életnek. Végtelenül hálás vagyok a Jóistennek, hogy feltétel nélkül szeret. Megadta a kegyelmet hogy a szívemben lévő szeretetet rajzban és írásban is ki tudom fejezni, és hogy képes vagyok ezzel megérinteni az embertársaim szívét is. De ez nem az én érdemem, ez Isten műve. Mint ahogy az is, amikor két szeretetteljes ember leül beszélgetni egymással. Miközben kommunikálnak, az egyikben élő Isten pajkosan rákacsint a másikban élő Istenre. Felismerik egymásban ugyanazt az erőt, s a mindkettőjükben jelenlévő Szeretet közösségbe vonja őket. Bárcsak minél gyakrabban felismernénk egymásban az elrejtett Istenarcot!

Fotók: vasarnap.hu