Tusványosi kerekasztal: a baloldal kisajátítaná az ökopolitizálást

A beszélgetés során Boros Bánk Levente fejtette ki véleményét arról, vajon miért lett baloldali az ökopolitizálás? Mint a Médianéző Központ igazgatója elmondta, Magyarországon jelenleg nincs ökopolitizálás, aki ezt állítja, az a piaci rést szeretné betölteni. Szerinte egy alapvető konzervatív tétel, hogy a környezeti rombolást meg kell akadályozni. Mégis, valamilyen különös oknál fogva, főként Nyugat-Európában a ’60-as, ’70-es évekből származtathatjuk a zöldpolitikát. – De manapság ki foglalkozik ezzel? – tette fel a kérdést. Elsősorban, aki megengedheti magának (felső középosztály vagy a fölött), a másik csoportot pedig a fanatikusok képezik.

A zöld-politikát folytatók rájöttek, hogy a programjuk igazából kapitalizmuskritikát jelent, így a ’60-as, ’70-es évek lázadói a szó ideológiai értelmében a baloldalon találták magukat.

Aki zöld, globalizáció-ellenes, kapitalizmusellenes, ergo baloldali. Ők ezt most önálló eszmerendszerként akarják bemutatni, a liberalizmus, szocializmus, konzervativizmus kihívóinak beállítva magukat, pedig nem így van. Miután rájöttek, hogy ezzel önmagában nem lehet politizálni, beemeltek új témákat, hogy minden társadalmi kérdésre legyen válaszuk. Egy szűk keresztmetszeten keresztül közelítik meg a társadalmi kérdéseket, ez pedig az ökopolitizálás.

Talán a téma sokrétűségét jelzi, hogy a beszélgetés végére nem alakult ki a résztvevők között konszenzus, azonban Sikó Anna megjegyezte, az ökopolitizálásra Erdélyben és Székelyföldön is érdemes lenne gondolni, mert később problémát képezhet ez a téma, amely szerinte narratívaként mindig jelen lesz a politikában és a társadalomban. Norvégiát és Ausztráliát a legzöldebb országok között tartják számon, széndioxid-kibocsátásuk az egyik legalacsonyabb a világon, olyannyira, hogy 2030-ra Norvégia az egész országban 0%-ra akarja azt csökkenteni.

Ezzel csak az a baj, hogy ezek az országok, miközben igyekeznek kialakítani a zöld imázst, olyan fosszilis anyagokat exportálnak, amely más országokban egyre inkább növeli a széndioxid-kibocsátást. 

Hortay Olivér szerint az ökopolitizálásnak konzervatívnak kellene lennie, azonban a túlságosan szélsőséges javaslatok nem vezetnek sehová. Fontos lenne a már meglévő szakpolitikai intézkedéseket is e narratíva alapján véghezvinni. Hozzátette, a természetvédelemben a globális kooperációnak fontos szerepe van, de csak mellérendelt pozícióban kellene azt folytatni, hogy a nagyhatalmak akaratának a kisebb országokra történő ráerőltetése ne valósulhasson meg. 

Szennyesy László a kommunikáció fontosságát hangsúlyozta, miszerint a jobboldali kommunikációban újra és újra meg kellene világítani, hogy

nem elég „szexivé” tenni az ökopolitikát, azt is kommunikálni kell, hogy ha nem teszünk semmit, nem is történik semmi.

Szerinte ezen a területen fontos lenne érzékelhetően változtatni.

Markánsan fogalmazta meg véleményét Bedő Imre, aki elmondta, a látszat-ökopolitizálás nem visz előre. Egy globális problémával állunk szemben,

egy nemzetét szerető országnak pedig feladatát képezi, hogy az ő hatáskörében olyan intézkedéseket hozzon, hogy a bekövetkező, sajnos nem elkerülhető globális katasztrófára népét, nemzetét megfelelően felkészítse,

valamint olyan politikai döntéseket hozzon, melyekkel meg is védi a nemzetet. Legyen szó a vízhiányról, a népvándorlás problémájáról és még sorolhatnánk. Szerinte radikális válaszokra lenne szükség, és erre, úgy tűnik, több évtizedes liberális ökopolitizálás után mások is rádöbbentek. 

Boros Bánk Levente a beszélgetés végén elmondta, az ökopolitizálásnak, ha nem is teljesen konzervatívnak, de konzervatívabbnak kellene lennie. Az iparosítás létrehozott egy problémát, melyet egyesek felismertek és erre adtak egy politikai választ bizonyos aktorok, mozgalmak vagy pártok formájában, akik aztán összebútoroztak a balliberálisokkal, mert ők voltak a kihívóik. Így alakult ki köztük egy természetes egység.  Hozzátette, a zöldpolitizálásnak a politikain kívül társadalmi költségei is vannak.