Hazám
Amikor kisgyerekként Ditróban éltem, a Gyergyói medencét övező hegyek jelentették világom határát, amely tökéletesen elég volt akkori énemnek. Nem volt bennem igény a világ többi részének megismerésére, nem is tudtam róla, tévé, rádió csak később került a házba. Hogyha gondolatban mégis elkalandoztam más tájak felé, az a meséknek volt köszönhető, vagy azoknak a történeteknek, amiket a családban hallottam.
Kelemen nagyanyám egész életét úgy élte le, hogy legtávolabb Szovátán volt, 60 kilométerre Ditrótól, Kovács nagyanyám pedig eljutott egy fejműtét miatt a messzi Marosvásárhelyre is egyszer. A nagyapák azonban, a katonaságnak „köszönhetően” kijutottak ebből a zárt világból, de nem szívesen beszéltek róla, a Don-kanyar, az orosz hadifogság nem tartozott az életük kellemesebb emlékei közé. Kovács nagyapám csak 1948-ban jött vissza, csont soványan és betegen. Édesapám és édesanyám már „világlátottabb” emberek voltak, anyám Szászrégenben, apám Kézdivásárhelyen végezte a középiskolát. A közlekedés kezdetleges volta miatt ezek a városok akkoriban nagyon messzinek tűntek, s amit szüleim ezekről meséltek, idegen, nehezen elképzelhető volt számomra. Ezért is vált rémálommá az a nyár, amikor hétéves koromban az unokatestvéremmel együtt leküldtek bennünket a messzi-messzi, román tengerparti Eforie-ben lévő táborba „nyaralni”. A nagy ötlet anyámtól származott, aki azt szerette volna, hogy megerősödjek, hiszen beteges, „nyüzüge” kisgyerek voltam. Az iskolában épp hogy megtanultunk írni, románul egyáltalán nem tudtunk, rémülten néztünk, amikor egy egész napos vonatozás után letereltek és sorba állítottak vagy ötvened magunkkal az állomáson. A sorba állítás a teljes tábort végigkísérte: ha enni mentünk, ha a városba mentünk, ha lefeküdtünk, még a tengerre is párba állva, kézenfogva kellett mennünk, fürödnünk a tengerben pedig úgy lehetett, hogy egy vízbe tett kötelet kellett fognunk, jóllehet a víz csak derékig ért. Repkedtek a román parancsszavak, amelyekből egy kukkot sem értettünk, marslakóknak néztek bennünket, mint ahogy azok is voltunk abban a totálisan román és idegen környezetben. Két hét alatt egyetlen levelezőlapot írhattunk haza, én azt kértem édesapáméktól, hogy küldjenek pénzt, mert haza akartunk szökni. Persze a lap akkor érkezett meg Ditróba, amikor már otthon voltunk. Sokáig nem is kívánkoztam a tengerpartra.
Aztán a vásárhelyi iskola a világot is kinyitotta előttem. A város hatalmasnak, igazi világvárosnak tűnt, nyaranta pedig hosszú, egy hetes kirándulásokat szervezett Zayzon Samu tanár úr, mai napig hálás vagyok neki érte. Még a román tengerparton is otthonosan éreztem magam, elszálltak a rossz emléke. Hetedikes koromban pedig a szüleim kivittek Magyarországra is. Elértem szülőföldem határát.
Kelemen László
