Ungváry Zsolt: Beszólogatás mint létforma

Rejtő Jenő egyik regényében, az Egy bolond száz bajt csinál címűben az ősi arisztokrata família egyik tagja mondja azt fiatal rokonának: „(…) boldogult nagyatyád nem vállalta a miniszterelnökséget, mert félt, hogy így lenyomtatják újságokba a nevét, és néhány pennyért bárki megveheti…”

Sokáig ezt csak egy abszurd, Rejtőhöz illően vicces, túlzó gondolatnak tartottam. Valójában a tömegdemokráciák egyik rákfenéje, hogy a politikus elveszíti azt a fajta kiváltságát, ami egy királyt, nádort, grófot, kancellárt megilletett, és bárki véleményezheti, leszólhatja, lehúzhatja a maga szintjére.

Orbán Viktor, Magyarország leghosszabban regnáló miniszterelnöke úgy érezte – pláne, hogy már nincs is hivatalban –, jár neki a nyugalom, ha a családjával Párizsban sétál (amit mellesleg, ellentétben régebbi korokkal, bármelyik honi választópolgár megtehet, s meg is tesz…), ezért így fakadt ki az őt zaklató újságírónak:

„Nem lenne jobb, ha békén hagyna esetleg, és engedné, hogy éljem itt az életemet?”

Erre reagált egy Molnár Áron nevű izgága illető, s a tudattól, hogy néhány pennyért megvásárolhatja Orbán kinyomtatott (képernyőre írt) nevét, hirtelen magát egyenrangúnak, sőt mindjárt felsőbbrendűnek érezve arrogáns, kioktató módon szólt – persze csak az interneten keresztül – az egykori kormányfőhöz: „Nem Viktor, nem hagyjuk, hogy szabadon éld az életedet (…) Érted is eljönnek a következmények, akármennyire próbálod ferdíteni a valóságot.” (…) Szóval nem Vityám, nem hagyunk, addig megyünk utánad, addig leszünk a sarkadban, amíg el nem nyered méltó büntetésed.”

Fogalmam sincs, ez a noÁr milyen színész (elvileg az volna a tanult szakmája, de sajnos a nála tehetségesebbek szövegeinek megtanulása helyett saját szövegeket próbál előadni, ami elég siralmasra sikerül), egyetlen emlékem vele kapcsolatban a feledhető Hadik filmben nyújtott még annál is feledhetőbb alakítása. Remélem, a szerepért kapott gázsiját, amit a NER lopott el az adófizetőktől, azóta visszautalta a kincstárnak.

Ami pedig felelősségre vonó indulatainak jogosságát illeti: nem emlékszem rá, mikor mentette meg a hazát; hogy egyetlen szál karddal visszaverte volna az Úz-völgyi temetőbe behatoló román sovinisztákat, esetleg közismerten bátor és határozott kiállásával visszarettentette volna a kárpátaljai magyarokra támadó ukrán szélsőségeseket, de akár gyerekeket mentett volna ki az áradó Tiszából vagy idős néniket égő házakból. Ha alapított iskolát hátrányos helyzetű fiataloknak, netán inkubátorokat adományozott a kórházaknak, akkor elnézést kérek tőle, és megkövetem. De ha nincs így, akkor nem tudom, honnan a végtelen pökhendisége, amivel minden idők legsikeresebb magyar miniszterelnökével úgy beszél (persze nem szemtől szembe, hanem mint úrvezetők az előttük lassan poroszkálókkal, amíg ki nem szállnak az autóból, s ki nem derül róluk, hogy százhúsz kilós díjbirkózók) Orbán Viktorral (-ról), mint valami bűnözőről.

Bizonyára példaképétől, a feleség-lehallgató, kamu öngyilkosságot imitáló, agyhalott kólásdobozokkal körülvett árulótól leste el ezt a hangnemet, ahol alsós kisdiákok lelkivilágát megirigyelve úgy kerekednek mások fölébe, hogy mindenféle csúnyákat kiabálnak be a kerítésen túlról, lehetőleg akkor, ha a gazda nincs otthon.

Ennek az egész arroganciának adott most egy kis kellemes körítést, hogy megszellőztették Orbán Viktor esetleges ENSZ főtitkárságát. Ha végül nem is lesz belőle semmi, arra azért talán jó, hogy egy kicsit elhalkuljanak a gyalázkodók. Mert nincsenek egy súlycsoportban. Az újságot megvehetik néhány pennyért, de a hírek nem róluk fognak szólni…

Vezetőkép: Molnár Áron színész, aktivista. Fotó: MTI/Máthé Zoltán