Ungváry Zsolt: Jakobinus és bolsevik örökség
Vajon kiszakadhatunk-e a történelemből, tehetünk-e úgy, mintha nem emlékeznénk semmire? Az elmúlt 16 év a megannyi dokumentált siker és a zsinórban megnyert 8 országos választás – parlamenti, EP – dacára valamiféle elutasított, gyűlölt diktatúrává kezd átalakulni a kollektíven átmosott tudatban.
Elfelejtettük, honnan indultunk, a teljes pénzügyi-gazdasági csődöt, IMF- és egyéb (pl. önkormányzatok) adósságokat, a rengeteg nehézséget (vörösiszap, árvizek, migráció, covid, háború), amik közben egyszer sem hallottuk azt a kormánytól, hogy nincs pénz, és egyszer sem adtak el a közvagyonból, sőt visszaszereztek (MOL, reptér, arany- és devizatartalék). Ez utóbbi egyébként a kormányváltás pillanatában fejenként mintegy 2,5 millió forintot tett ki; figyeljük, hogy 1-2 év múlva mi lesz a helyzet, ha maradna a Tisza.
Azért is praktikus, ha valaki nem csak egy-két napot képes előre- és hátra látni, hanem éveket, évtizedeket, sőt évszázadokat is, mert a történelmi előképek sokszor egyértelműen eligazítanak, és megmutatják a jövőt.
Különös párhuzamot figyelhetünk meg a jakobinusok, a bolsevikok és a tiszások között.
Mindannyian valami magasztos, nehezen megfogható, de remekül „eladható” elvre (szabadság-egyenlőség-testvériség; szegények felemelése, demokrácia; szeretetország, korrupció megszüntetése) alapozták azt a forradalminak szánt változtatást, ami csakugyan felforgatta az aktuális rendet.
Ennek megvannak a jól látható lépései. Először, elsősorban a vérre vágyó tömegek igényeinek kielégítésére, leszámolnak az ellenségekkel. Személyekkel, csoportokkal, sőt egész osztályokkal. A jakobinusok nem csak a királyt végezték ki, hanem támogatóit is, majd miután a legfontosabb, legismertebb figurák elfogytak, következhettek a kisemberek, a „gyanúsak”. A bolsevikok ugyanezt végigcsinálták a cári családdal, arisztokratákkal és tőkésekkel, kulákokkal, papokkal és egyszeri keresztény hívőkkel, hazafiakkal és minden reakcióssal. Az Agyar-kormány az előző kabinet minisztereire, döntéshozóira uszult rá, s bár már küldtek rá rendőröket és kommandósokat jámbor influenszerekre, ők még az elején járnak ennek az útnak.
Aki izgul, vajon mi következik, annak csak fel kell lapozni az eseménytörténetet. Miután az ellenfélnek kikiáltott emberek elfogytak, intézményeiket ellehetetlenítették, bezárták, államosították, megszüntették, újabb áldozatok után kell nézni.
Ezek a kezdetben még szövetséges, de már ki-kikacsintó társutasok: girondiak, szociáldemokraták, Márki-Zayok, Kéri Lászlók és hasonlók.
Ha velük is végeztek és „hivatalos” ellenségük már nincs, saját soraikban kell keresniük őket, hiszen az osztályharc fokozódik, a reakciót házon belül kell keresni. Így jut hóhérkézre Danton és Trockij, Berija és Rajk László. És aztán a végzet eléri a legfőbb, legkedvesebb vezetőt is, Robespierre-t közvetlen nyaktiló formájában, Sztálint majd csak halála után pár évvel a huszadik kongresszuson.
Aki a hatalmát leszámolásra, megfélemlítésre, üldözésre használja, az úgy járhat, mint Jézus hasonlatában az, aki kardot ragadott.
Vezetőkép: Magyar Péter miniszterelnök, a Tisza Párt elnöke országjárásának kisvárdai állomásán 2026. október 2-án. Kép forrása: MTI/Illyés Tibor
