A lányunk mindent feladott azért, hogy Krisztust kövesse. Most rajtunk a sor, hogy elengedjük!

Az alábbi gondolatokat Terry Polakovic amerikai katolikus írónőtől idézzük, aki 2010-ben megkapta a Pro Ecclesia et Pontifice Cross kitüntetést XVI. Benedek pápától. Vallomásában kendőzetlenül ír arról, milyen a saját lányát elengedni az életszentség útján.

„A lányunk néhány órával azután született, hogy édesanyám hirtelen meghalt. Szomorú és szent időszak volt, és úgy gondolom, hogy Isten csendben átadta anyám legszebb tulajdonságait a lányunknak. Így a szegények iránti szeretete, a lányom örökségének részévé vált. Az édesanyám egy helyi hajléktalanoknak épült menedékhely alapítója volt, majd az évek során kétszer is láttam, ahogy a lányom 20 dollárral a kezében fut egy hajléktalan férfi után, mert biztos volt benne, hogy az Úr valahogy visszafizeti neki.”

„Még általános iskolás volt amikor a barátai azt vették rajta észre, hogy erősen vonzódik a valláshoz. Mi, a szülei, eleinte nem figyeltünk fel erre, csak azt tudtuk, hogy érettebb a korosztályánál, együttérző és empatikus. Emlékszem, hogy a 9/11-es ikertornyok elleni támadás utáni napokban a szobájában apró, piros-fehér-kék szalagokat készített, majd körbejárta a környéket, árulta őket és a bevételt a Vöröskeresztnek küldte.”

„A lányunk felnőtt és egyetemre ment, ami új szakaszt jelentett az életében. Akkor kezdett el igazán vonzódni a vallási élethez. Amikor otthon volt az első karácsonyán, folytattuk a korábbi szokásunkat és együtt díszítettük fel a karácsonyfát. Akkor kérdezte meg tőlem először, hogy szerintem választhatja-e hivatásának a vallást.

Mivel akkoriban kezdett először randizgatni, élénken foglalkoztatta ez a kérdés. Azért aggódott, hogy elveszítheti a barátait. Tudta, hogy soha nem fog férjhez menni, és soha nem lesz saját családja. Szerette a függetlenséget, és azon tűnődött, vajon elveszíti-e azt, ha az egész életét Jézusnak szenteli.

Úgy érezte, hogy ez elkerülhetetlen, a személyes tanítványság ára.”

„Karácsonyi ajándékként, az egyetem utolsó évében segítettünk neki, hogy ellátogasson egy kolostorba. Nagyon nyugtalan volt és sokáig habozott elmenni, közben néhányszor még el is sírta magát.

Négy napig semmit sem hallottunk felőle. Aztán felhívott, és lelkesen elmondta, hogy imád ott lenni. Megdöbbentünk. A lányunk, a nagy halogató, szinte hazarohant, hogy megírja a felvételi kérelmet.

Ekkor rájöttem, hogy új hivatása nemcsak neki, hanem nekünk is megváltoztatja az életünket. Szó szerint egy olyan világnak adtuk át, amelyet nem is értettünk teljesen. Elszomorított, hogy valaki mást fog majd anyának hívni és többé már soha nem díszíti fel a karácsonyfánkat.”

„Éjjelente átnézte a holmijait, mindegyikhez csatolt egy cetlit valakinek a nevével. Odaadta a baseballsapkáit, mozijegy-kódjait és az összes emléktárgyat, amit gyerekkora óta gyűjtött. Mindannyian különleges barátokhoz kerültek. Még a számra legértékesebb kincsét, a kék körömlakkját is odaadta az egyik barátnőjének.”

„Végül eljött a búcsú ideje. Sírtam és zokogtam. Az egykori gyönyörű kislány – aki most már gyönyörű fiatal nő -, akit Isten adott nekünk, hogy enyhítse anyám halálának sorscsapását, úgy folytatta életét, mint Maria Paris nővér.
Ez lett a tanítványság ára. Nagy kérdés és csak ez számít igazán: megéri-e az ár, amit fizetett – az ő életében és a miénkben? Ezzel együtt élni annyit tesz, mint megismerni a választ – az örömöt.”

Vezetőkép: Illusztráció. Kép forrása: magnific.com