Kaszab Zoltán: Működik a mozaikjobboldal, de vannak veszélyei

A hétvégi tüntetés megmutatta, hogy a jobboldal bár sokszínű, mégis képes egy célért küzdeni.

Békés Márton történész dobta be a köztudatba néhány héttel ezelőtt a mozaikjobboldal fogalmát, amelyet egy ideje már a gyakorlatban látunk megvalósulni. Békés gondolataira korábban is érdemes volt odafigyelni, mert a történelmi analógiákkal élve, a jelen történéseit távlatosan értelmezve mindig is jól le tudta írni a világban, az országban vagy a szűkebb politikai közösségen belül zajló folyamatokat. Nincs ez másképp most, a mozaikjobboldal fogalmával sem. Ez ugyanis arról szól, hogy a jobboldal igenis sokszínű, sok dolgot másképp lát és erről vitázik is, azonban amikor kell, akkor képes a közös cél érdekében összefogni. Békés gondolatát természetesen a liberális és baloldali gondolkodók egyből kikezdték, mondván nincs itt semmiféle mozaik, csak a szerencsevadászok marakodnak a koncokon és az élelmesebbek próbálnak túlélni a Fidesz romjain. Persze

a felületes vagy rosszakaró szemlélő valóban a marakodást láthatja, de csak azért, mert ez egyáltalán nem volt megszokott az elmúlt évtizedekben.

Pedig a jobboldalnak 2006-ig igenis természetes része volt a vita, az egyet nem értés. Már csak azért is, mert sokáig a jobboldali erők több pártba szerveződtek. Majd amikor a Fidesz az „egy a tábor, egy a zászló” szlogen fémjelezte politikával összeterelte a jobboldali érzelmű választókat, a viták a párton belülre koncentrálódtak, de ugyanúgy fennmaradtak. Az őszödi beszéd, az azt követő tüntetések és a szocialista-liberális kormányzat lassú haláltusája ugyanakkor évekre háttérbe szorította a nézeteltéréseket, majd a kormányzati felelősség volt az, ami fontosabb volt annál, minthogy ezek felszínre kerüljenek. Sokak elképzelésével ellentétben azonban a Fidesz és a mögé felsorakozó tábor sosem volt egységes. A radikális hangoktól a liberálisig rengeteg világkép megjelent, a viták ugyanakkor a belső fórumokon zajlottak, és valóban kisebb intenzitással, mint 2006 előtt.

A fedő alatt felgyülemlett gőz pedig most, a 2/3-os vereség után tört utat magának.

A fazék szinte felrobbant, az elmúlt 16 év belső sérelmei, elhalkított vitái és a Tisza-győzelemből fakadó tettvágy elegye pedig több száz elfojtott hangot engedett ordítani. Amiből persze elsőre a hangzavar hallatszik, és a jobboldali választó is csak kapkodja a fejét, de a kép fokozatosan tisztul. Egyre világosabban látjuk, hogy ki mit képvisel, hogy ki kivel és miben nem ért egyet. A szombati tüntetés ugyanakkor azt is megmutatta, hogy vérmérséklettől függetlenül Skrabski Fruzsinától Huth Gergelyig, Kurucz Dánieltől Ábrahám Róbertig ezek a szereplők képesek félretenni – az akár személyes – vitáikat és képesek közösen fellépni a saját közösségük és a saját hazájuk érdekében. És jelen pillanatban ez az, ami számít. Ez ugyanis azt mutatja, hogy amikor baj van, akkor mindenki látja, hogy mi a legfontosabb.

Persze a viták veszélyt is rejtenek magukban, ha időről időre nem hűtjük le őket. A vita ugyanis eszkalálódhat. Éppen ezért kell a jobboldalt nagyon okosan, fokozatosan és lassan átvezetni a múltból a jövőbe. Ez a korábbi és a most feltörekvő szereplőktől is türelmet, higgadtságot és komoly önfeláldozást igényel. Ezek azonban elengedhetetlenek ahhoz, hogy a jobboldal elkerülje a gyurcsányi csapdát, és egy múltban ragadt, önmagát marcangoló, egyre zsugorodó politikai erővé váljon.

A jövő tehát elkezdődött, a szereplők pedig a szombati tüntetéssel megtették az első biztató lépéseket. A felelősség nagy, mert egy dolog biztos: Magyar Péter kormánya napról napra bizonyítja, hogy a jobboldali alternatívára és szakértelemre óriási szükség van.

Vezetőkép: Ne féljetek! 2.0 címmel tartottak demonstrációt jobboldali civilek a Kossuth téren. Forrás: Facebook/Huth Gergely – Miért félnénk?