„Mi magyarok vagyunk és semmi mások nem vagyunk” – POFOSZ volt elnöke 1956-ról és Baka Andrásról

Lengyel János 21 éves volt az 1956-os forradalom idején. Debrecenben közvetlen közelről élte át a forradalom és a szabadságharc eseményeit, majd röpiratok terjesztése miatt letartóztatták és elítélték. A megtorlás éveit a börtönökben, többek között Vácon töltötte. A Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetségének (POFOSZ) volt elnökeként őrzi azok emlékét, akik a kommunista diktatúrával szemben kiálltak a szabadságért. 

Az 1956-os forradalom és szabadságharc hetvenedik évfordulóján személyes emlékeiről, a megtorlásról, a szabadság jelentőségéről és Baka András köztársasági elnökké választásáról beszélt a lapunknak adott interjúban.

– Idén lesz az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója. Mit jelent önnek, aki személyesen is átélte annak következményeit, hogy hét évtized telt el 1956 óta?

Nagyon sokat jelent. Ha az ember visszagondol a saját életére, különösen nagy időnek tűnik hetven év. Én 1936. január 4-én születtem, tehát 1956-ban 21 éves voltam. Azok a társaim is hasonló korúak voltak, akikkel együtt kerültem bele az eseményekbe. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy volt egy előre megszervezett szervezet, és összeírtuk, kik tartoznak bele. Fiatalok voltunk, baráti körök alakultak. Volt, akivel középiskolába jártam, másokkal együtt dolgoztunk vagy sportoltunk. Voltak közöttünk egyetemisták, egyetemi tanársegédek, és olyanok is, akiket nem vettek fel az egyetemre, ezért dolgozni kezdtünk. 1954-ben érettségiztünk, és a debreceni gyógyszergyárban dolgoztunk. Ott kerestük az első fizetésünket, amikor már nem a szüleink támogattak bennünket. Fiatalok voltunk, éltük az életünket. Aztán eljött 1956. október 23-a, és egyszer csak minden megváltozott.

Hogyan emlékszik vissza a forradalom első napjaira Debrecenben?

Már október 23-án érezni lehetett, hogy valami történik. Debrecenben a Nagytemplom környéke, a Piac utca és a környező utcák voltak azok a helyek, ahol az emberek összegyűltek. Nem hiszem, hogy ehhez mindig nagy szervezés kellett. Elkezdett gyűlni a tömeg, és egyszer csak nagyon sokan lettünk. A hatalom hamar reagált. Megjelentek a katonák, majd oldalkocsis motorkerékpárokkal ÁVO-sok is. Megpróbálták szétoszlatni a tömeget. A motorkerékpárokkal belegázoltak az emberek közé, majd lövések dördültek. Négy ember halt meg. Az is nagyon szimbolikus volt számomra, hogy egy fiatal lány, egy fiatal férfi és két munkás, idősebb ember volt az áldozatok között. Mintha a magyarság keresztmetszetét vették volna.

Ott volt a helyszínen?

Igen. Nem volt nehéz ott lenni, hiszen a közelben laktam. Huszonegy évesen az ember még nem feltétlenül gondolja végig, hogy egy ilyen eseménynek milyen történelmi jelentősége lesz. De azt felfogtuk, hogy embereket lőttek le. Néhány nappal később eltemettük őket a Nagyerdei temetőben. Hatalmas tömeg kísérte őket. Nemcsak a családtagok, hanem nagyon sok debreceni ott volt. Akkor már lehetett érezni, hogy valami olyan történt, amit nem lehet egyszerűen elfelejteni.

Mikor vált világossá önökben, hogy nemcsak szemlélői, hanem résztvevői is lesznek az eseményeknek?

November 4-én. Hajnalban nagy lövöldözésre ébredtem. Gyorsan felöltöztem és kimentem az utcára. Embereket láttam, akik fegyverrel jártak. Egy közeli gépipari technikumban fegyvereket osztottak. Felmentem oda én is. Huszonegy éves voltam. Az ember ebben a korban nem azon gondolkodik, hogy mi lesz holnapután. Azt láttam, hogy történik valami, és valamit tenni kell. Később kiderült, hogy a lövöldözés a nagyállomás mögött zajlik. Közben szovjet tankok vonultak keresztül Debrecenen. Akkor még nem voltak autópályák, ez volt a fő útvonal Budapest felé. A tankok szinte falat alkottak, úgy vonultak keresztül a városon. Akkor vált nyilvánvalóvá számunkra, hogy a szovjet hadsereg megkezdte Magyarország katonai megszállását.

Ezután alakult ki az a szerveződés is, amelynek később súlyos következményei lettek?

Igen. A debreceni társaságunk ekkor kezdett szerveződni. Budapesten is volt egy hasonló csoport, és a két társaság kapcsolatba került egymással. Nem valamiféle professzionális összeesküvés volt ez. Fiatalok voltunk, akik együtt dolgoztak, ismerték egymást, és úgy érezték, hogy tenniük kell valamit. Röpiratokat készítettünk és terjesztettünk, kapcsolatot tartottunk egymással. A budapesti csoportot előbb felderítették, rajtuk keresztül jutottak el hozzánk. Végül tizenkét debrecenit ítéltek el, mellettünk tizennyolc budapestit.

Mivel vádolták önöket?

A Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló ellenforradalmi szervezkedésben való tevékeny részvétellel. A budapestiek közül négy embert halálra ítéltek és kivégeztek. Péch Gézát, Balogh Lászlót, Gerlei Józsefet és Békési Bélát. 1958. április 22-én végezték ki őket. Köztünk volt egy fiatal lány is. Az volt a „bűne”, hogy segített nekünk a röpiratok sokszorosításában. Papírt szerzett, stencilezett. Még ebből is igyekeztek valamilyen köztörvényes vádat csinálni.

Mi hajtotta önöket? Miért vállalták ezt, amikor tudták, hogy komoly következménye lehet?

Hogyha 18–20 éves korban valaki nem lesz, ha az élet úgy hozza, hazafi, akkor szerintem az egy tohonya alak. Semmi más, csak semmi más, csak hát az, hogy mi magyarok vagyunk és semmi mások nem vagyunk.

Lehet, hogy fiatalok érzékenyebbek, nem tudom, fiatal korban biztos, hogy mi igazából itt ilyen másodrendű állampolgároknak érezhettük magunkat.

Egyszer sem féltek?

Nem. Mitől? Nem. Se a testi, se a lelki fenyítéstől. Nem. Mindet kibírja az ember.

Szerintem nincs olyan állat, aki annyit kibír, mint egy ember.

A megtorlás évei azonban rendkívül kemények voltak. Hogyan bántak önökkel?

Próbálták az embert lehetőleg minél jobban megalázni. Talán a folyamatos éhség volt az egyik legrosszabb. Sokszor éheztettek bennünket, különösen Debrecenben volt nagyon rossz az ellátás. A rendőrségi fogdában két és fél-három hónapig egyedül voltam egy pincében, egy cellában. Nem volt ablak, csak ajtó, és állandóan égett a villany. Volt egy matrac vagy szalmazsák, amin éjszaka lehetett feküdni. Nappal nem volt szabad leülni, csak állni. A kihallgatásoknál is megpróbáltak mindent kontrollálni. Ha a folyosón valakivel találkoztünk, megállították az embert, és a fal felé kellett fordulni. Ha az orrunk nem érte el a falat, gondoskodtak róla, hogy elérje.

Hogyan lehetett ezt kibírni?

Az ember sokkal többet kibír, mint gondolná. Testileg és lelkileg is. Volt, amikor már olyan állapotba kerültem, hogy orvosoknak is volt mit dolgozni rajtam.

Vácon is raboskodott. Milyen emlékei vannak a váci fegyházról?

A váci börtön más volt. Az borzasztó hely volt. Olyan régi, fenyítő részleg volt, amelynek a körülményei ma is nehezen felfoghatók. Volt például egy olyan büntetőeszköz, amelybe az embernek szorosan össze kellett tennie a lábát, és csak állni tudott benne. Rácsukták az ajtót, és addig maradt ott, amíg ki nem vették. Megmozdulni, lehajolni, inni sem lehetett rendesen. Az emberi agy szerintem normális körülmények között ilyeneket ki sem tud találni. Később már dolgoztam is Vácon. Volt varroda, gombüzem, többféle munka. Én a centizést végeztem a szalagnál. Akkor már valamivel emberibb körülmények között voltunk.

 Ön szerint mi az, amit a mai generációknak meg kell érteniük 1956-ból?

Azt, hogy 1956 ne váljon pusztán egy történelmi évszámmá. Emberek haltak meg, emberek kerültek börtönbe, családok élete tört ketté. Mi ott voltunk. Láttuk, hogy mi történik. Ezért tartom fontosnak, hogy amíg élünk, elmondjuk. Egyszer már nem lesz, aki személyesen elmondja.

A szabadságot nem szabad természetesnek venni. Meg kell őrizni.

 

Hetven évvel 1956 után már egészen más politikai korszakban élünk. Hogyan fogadta Baka András köztársasági elnökké választását?

Azt is lehetne mondani, hogy volt már hasonló köztársasági elnök is, akiről nem mindenki mondott csupa jót. Hát ezt majd utána tudjuk meg, hogy mit csinál ezután. És most nem akarok nyilván gondolni, vagy tudni róla bármit előre. Az ember nem mindenkit fogad el csak úgy társának, vagy barátjának, vagy nem tudom, minek.

Azt gondolom, neki még nagyon sokat kellene tenni, hogy jó köztársasági elnök legyen.

A szabadságot nem szabad természetesnek venni. Mi huszonegy évesen azt éreztük, hogy ha kell, tenni kell érte. Ezért vállaltuk azt is, amit vállaltunk. Hetven év nagyon hosszú idő. De vannak dolgok, amelyekre az ember nem mondhatja azt, hogy elmúltak. A szabadság ilyen. És 1956 is ilyen.