Ungváry Zsolt: A köztársaság újabb fiaskója

Félünk a transzcendens kimondásától. Jóllehet amióta tudatára ébredt az ember, mindig is tisztában volt vele, hogy sorsát a vak véletlenen kívül más is irányítja. Amíg az Isten testet nem öltött, hogy közvetlenül is elmondja, ki ő, miért és mire teremtette a világot és az embert, addig is mindig próbálkoztak valamiféle magyarázatot adni arra a csodára, amit a világ és benne az ember jelent.

Kétezer éve nem kell félnünk a transzcendenstől. Két és fél éves unokám abban a fázisban van, amikor mindenre rákérdez, minden mondat után felteszi a miértet, és a kapott válaszban lévő látszólagos feleletet egy újabb miérttel toldja meg. (Le kell feküdni, este van. Miért van este? Mert besötétedett. Miért sötétedett be? Mert lement a nap. Miért ment le a nap? Mert a föld forog. Miért forog a föld? Mert a Jóisten így teremtette.) Bármely téma kerül elő, egészen addig, míg a helyes választ meg nem adjuk – az Isten így teremtette –, nyitva marad a kérdés.

Mégis félünk a transzcendenstől. Különösen a politikában. Amióta a materialista-liberálisok ráijesztettek az egyházra, hogy a papok ne politizáljanak, azóta a prédikációkból szinte teljesen eltűnt minden közvetlen utalás.

De még példabeszédekben – ahogyan pedig a messiás is tette – sem merészkedtek a lelkipásztorok a nyáj terelésére. „Mindenki lelkiismerete szerint szavazzon!”, ez volt a maximum, és így átengedtük a sorsunkról való döntés terepét az istenteleneknek. Amikor néhány napja Osztie Zoltán atya – híven a bibiliai tanításhoz – nyilvánosan felvállalta, hogy ellene mondunk a sátánnak, lett felzúdulás. A rendszerváltáskor született legcsúnyább, legértelmetlenebb kifejezéssel élve „elhatárolódott” tőle az esztergomi felsőbbség…

Félünk a transzcendenst megfogalmazni, pedig amióta Szent István felajánlotta hazánkat a Szűzanyának, azóta a magyar királyságot nem lehet az égiek nélkül értelmezni. Nem véletlen, hogy nálunk nem a király, nem az arisztokrácia, de még csak nem is a rendi gyűlés vagy a nép az ország „tulajdonosa”, hanem a Szent Korona.

Mindenki csak az ő nevében vezetheti a hazát. Akit nem koronáztak meg vele, azt nem is fogadták el. Habsburg II. József megkísérelte, de annyira kudarcos lett az uralma, hogy halálos ágyán valamennyi (na jó, a hatezerből három kivétellel) rendeletét visszavonta. Vagyis maga ismerte be: ez egy érvénytelen uralkodás volt.

Félünk elismerni a transzcendens szerepét. Pedig amióta nem helyezzük vezetőink fejére a Sacra Coronát, azóta átok ül az államformán. Először Kossuth vette le a címerről a koronát, rövidesen elvesztettük az akkor még nyerésre álló szabadságharcot, Kossuthnak menekülnie kellett, sokakat börtönbe zártak vagy bitóra küldtek. A (nép)köztársaságot először Károlyiék kiáltották ki, nem tartott sokáig: fél év sem telt el, és a Tanácsköztársaság terrorja, majd Trianon következett. 1946-ban, szovjet nyomásra újra respublica lettünk, Tildy Zoltánt a kommunisták zsarolással lemondatták, az elnököt házi őrizetbe helyezték, majd 1949-ben jött az új alkotmány, s a nyílt bolsevista diktatúra, ezúttal már a Kossuth-címer sem maradhatott.

Nem hiszünk a transzcendensben, jóllehet az 1989-es köztársaságon is átok ül. Göncz Árpád mindent megtett, hogy elszabotálja a teljes rendszerváltást, és idehaza és külföldön egyaránt a nemzeti kormány ellen fordult.

(Támogatta a taxisblokád puccskísérletét, olasz lapokban Európa segítségét kérte a „diktatúra” ellen.) Mádl Ferenc és Áder János nagyobb hibák, de ugyanakkor minden karizma nélkül „hozták le” a maguk ciklusát, Sólyom László ugyan tett néhány bátortalan kísérletet a 2006-os állami terror elítélésére, de a bánáti bazsarózsa megmentését fontosabbnak látta. Schmitt Pált és Novák Katalint lemondásba hajszolták, Sulyok Tamással pedig – példátlan aljassággal – aláíratták a saját „halálos ítéletét”. Az, hogy ő ezt meg is tette, ugyancsak az alkalmatlanságáról tanúskodik. Vannak helyzetek, amikor a látszólagos kényelmes, tiszteletbeli állás hirtelen téttel bír, és nagy döntéseket kell hozni. Amiképpen Mindszenty József felvállalta ezt a terhet, Sulyok Tamás könnyűnek ítéltetett a történelem mérlegén.

Sokat beszélünk a nemzeti egységet megtestesítő elnökről, de ilyen nincsen. Még Rákóczinak (őt is megbírálták a turóci követek, akiket ezért felkoncoltak), Kossuthnak (vele is szemben állt Görgey és a Békepárt) vagy Nagy Imrének sem sikerült. 1989 óta aztán végképp sehol sincs ez a bizonyos „nemzeti egység”; megosztottabb, acsargóbb tán sosem volt a magyar, és igazából egyetlen személyt sem tudott soha senki megnevezni, aki ne kapott volna azonnal bírálatokat is.

Utoljára akkor lehetett ilyesmiről beszélni, amikor Isten kegyelméből uralkodott a király, ám ott az egységnek transzcendens gyökere volt.

Arra egyelőre semmi jel nem utal, hogy e kérdésben elfogadnánk a világos jeleket, újra és újra próbálkozni fogunk valamiféle többség által elfogadott „nemzeti egységet kifejező” elnökkel, akik – törvényszerűen – el fognak bukni.

Az új miniszterelnök meghirdette az államfői castingot, majd ezt rögvest felül is írva gyorsan bejelentett valakit, akivel, úgy tűnik, ezt nem is sikerült egyeztetnie.

Végezetül, hogy ebben a reménytelen kifutású játékban én is részt vegyek, három nevet felvetnék:
Kassai Lajost már mások is javasolták; az ő gondolkodása-életfilozófiája hidat tudna képezni valaha élt, jelenlegi és leendő magyarok között. Böjte Csaba már némiképp a transzcendenst emelhetné fel a politika legfelső szintjére. A harmadik ember pedig a reálpolitika megtestesítője: Schiffer András okos tárgyszerűségével, bal és jobboldal megosztottságán kissé felemelkedve praktikus megoldás lehetne.

Vezetőkép: