Ungváry Zsolt: Ne legyen a hallgatásunk látszólagos beleegyezés

A politikai felelősség a demokráciákban azt jelenti, hogy a választópolgárok leválthatják a vezetőket, ha úgy ítélik meg, rosszul kormányoznak. Ez bizonyos nyilvánvaló, szélsőséges esetet kivéve nem jár büntetőjogi, anyagi következményekkel. A régi kormányzat átadja a hatalmat, és a különböző szakterületeket ezentúl az új viszi tovább a maga értékrendje, világképe és szavazói elvárása szerint.

Ezúttal azonban az április óta regnálók identitásukat, győzelmük okát, sőt leendő hatalomgyakorlásukat szinte kizárólag arra az álláspontra építik, hogy egy borzalmas, kártékony, embertelen rendszer helyébe lépnek, amit le kell rombolni, felszántani és bevetni sóval.

Nem hagyhatjuk, hogy ez a teljesen hamis, gyűlölettel teli narratíva elfogadott közhellyé váljon, és akár hallgatással is megerősítsük azt a hitet, hogy itt a tatárjárással egyenértékű pusztítás zajlott.

Először is: Orbán Viktort ugyanazzal a törvénnyel, ugyanaz a politikai közösség választotta miniszterelnöknek, mint a mostanit, legitimációs kérdésben tehát semmivel sem sorolható hátrébb. Ráadásul többször egymás után, három (sőt tulajdonképpen négy) alkalommal úgy, hogy már korábban is betöltötte ezt a pozíciót, tehát nem megelőlegezett bizalommal (mint a mostani), hanem tapasztalatok alapján.

Ez a tény önmagában hiteltelenít minden visszamenőleges kételyt Orbán támogatottságára és jogszerű hatalomgyakorlására vonatkozóan.

Ne ódzkodjunk annak az igazságnak a kimondásától sem, hogy a magyar történelem legsikeresebb miniszterelnökéről van szó: senki ilyen hosszan és ennyiszer megválasztva nem töltötte be a kormányfői tisztséget. Ebbe még egy látványos visszatérés is belefért: 8 év kihagyás után kapott újból bizalmat; ez még Bethlen Istvánnak sem jött össze.

Nem volt históriánkban kormány, amelyhez annyi innováció, építkezés, helyzetértékelés (hazai és világviszonylatban) vagy annyi válságkezelés (devizahitelek, migráció, covid, háború) kötődne, mint ehhez. Az Osztrák-Magyar Monarchia korszaka talán összességében több fejlődést hozott, de az értelemszerűen sok kormány között oszlott meg. Világpolitikai jelentőségében, ismertségben, nemzetközi tekintélyben (lásd például a Patrióta képviselőcsoport megszervezését, a nagyhatalmakkal – Kína, USA, Oroszország, Törökország – való kapcsolattartást) pedig

talán Mátyás király óta nem volt ilyen magyar politikus.

2010-ben (és utána is) az Orbán-kabinet célkitűzései egyértelműek voltak és széles támogatást élveztek. Ebbe beletartozott a szuverenitás védelme migráció- és háború kérdésében éppen úgy, mint az EU nyomásgyakorlásával (pl. családtámogatás megnyirbálása, adókedvezmények illetve különadók megszüntetése, szabad út a genderpropagandának, Ukrajna háborús céljainak támogatása stb.) szembeni kitartás. Ezeket nemzeti konzultációkon milliónyian támogatták is; lehet ezeken a kérdőíveken gúnyolódni, de a lehetősége bárkinek megvolt rá, hogy a kormányéval ellentétes véleményét itt kifejtse, mégis elenyésző kisebbségben tették.

A meghirdetett programhoz tartozott a munkaalapú társadalom építése (egymillió új munkahely, segély helyett munka); a családtámogatások egészen elképesztő és világviszonylatban is egyedi rendszere (ne éljen rosszabbul, aki gyermeket vállal, sőt!). Apróságnak tűnik, de a hivatalok megszokott packázásai helyett a kormányablakok rugalmas ügyintézése hatalmas előrelépés, különösen azoknak a korosztályoknak, akik abban szocializálódtak, hogy az állam, a bürokrácia alapvetően az ellenségünk. Ide sorolható például az adóbevallás leegyszerűsödése; régebben egy mezei alkalmazott is napokat töltött, míg az összegyűjtött igazolásaiból, a törvényekből összebogarászta, vajon visszaigényelhet-e vagy be kell még fizetnie.

Ugyancsak üdítő volt – elsősorban nekünk, nemzeti-keresztény-konzervatív érzületű embereknek –, hogy először az elmúlt hetven évben végre a jobboldali retorika nem kifejezetten üldözendő státuszban volt, és a sajtóban szinte kiegyensúlyozottá vált a korábbi nyomasztó balliberális fölény.

Minden idők egyik legdurvább és legigazságtalanabb karaktergyilkossága ennek a kormánynak az emblematikus vezetőjét érintette, akit sikerült is így egy súlyos (ám korántsem olyan elsöprő, mint amilyennek most bemutatni próbálják) vereséggel büntetni.

A Tisza-kormány furcsa, a jogállamisággal nehezen összeegyeztethető törvénykezési gyakorlatát most e cikkben nem taglalnám, de az ötvenhat egészen eltérő politikai környezetét méltatlanul idekeverő tévéelsötétítés (ahol nehéz szabadulni a gondolattól, hogy az új fura urak adták ki ukázba ennek a „felszabaduló” szövegnek a kényszerű publikálását) vagy a Rákosi és Orwell világának különös házasságából született márványtábla kihelyezése szürreális állapotokra utal.

Ez utóbbit – aminek szövege így szól: „Korábban ebből az épületből irányították az Orbán-kormány gyűlöletpropagandáját. Ma már a társadalmi összefogást és az emberi méltóságot szolgálja.” – annyira vállalhatatlannak érezhették, hogy (talán maguk sem érezve a helyzet szimbolikus erejét) egy vak miniszterre bízták. Külön megspékelve azzal az aljassággal, hogy e védhetetlen akció támadóit rögvest egy fogyatékkal élő ember bírálóivá tették.

Mindenesetre rövid ténykedése alatt az áprilisi kormányfő visszaigazolta azokat a korábban is meglévő gyanúkat, hogy sem erkölcsi értelemben, sem hitelességi szempontból egyszerűen nem párbajképes.

Vezetőkép: Magyar Péter miniszterelnök (j) és Kátai-Németh Vilmos szociális és családügyi miniszter az Országgyűlés rendkívüli ülésén 2026. július 13-án. Kép forrása: MTI/Hegedüs Róbert