Elveszett milliárdok nyomában: a spontán privatizáció és a nemzeti vagyon elherdálásának elhallgatott története

Bár a politikai rendszerváltoztatás óta már több mint három évtized telt el, a magyar gazdaság szerkezeti kihívásainak és a társadalmi egyenlőtlenségeknek a gyökerei nagyrészt a késő kádári korszak végére, valamint a kilencvenes évek elejére nyúlnak vissza. Ez volt az a zivataros, átmeneti időszak, amikor a nemzeti vagyon jelentős része ellenőrizetlenül, a nyilvánosság teljes kizárásával cserélt gazdát.

Az úgynevezett „spontán privatizáció” és az azt követő állami vagyonkiárusítás nem egyszerűen a piacgazdaságra való áttérést szolgálta, sokkal inkább a korábbi állampárti nómenklatúra és a technokrata elit sikeres vagyonátmentési akciója volt. Olyan gazdasági és erkölcsi adósság ez, amelynek számláját közvetve a mai napig a magyar adófizetők egyenlítik ki.

A transzparencia teljes hiánya, a „menedzser-privatizáció” trükkjei

A folyamat lényege a jogi szabályozás szándékos vagy hanyag hiányosságaiban rejlett a nyolcvanas évek legvégén. A szocialista állami vállalatok vezetői – akik pozícióikat még a pártállami lojalitásnak köszönhették, de már felismerteki a nyugati kapitalizmus közeledtét – időben léptek. Kihasználva az 1988-as társasági törvény és az 1989-es átalakulási törvény kiskapuit, megkerülték az állami ellenőrzést.

A módszer meglepően egységes és hatékony volt: a vállalatvezetők a vezetőségük alá tartozó gyárak, üzemegységek vagy értékes raktárkészletek és védjegyek tulajdonjogát apportként belevitték frissen alapított, látszólag független korlátolt felelősségű társaságokba (kft-kbe) vagy részvénytársaságokba. Ezekben az új entitásokban azután a menedzsment vagy a hozzájuk köthető informális körök szereztek döntő tulajdonrészt – sokszor nevetségesen alacsony, névérték alatti áron, vagy állami bankok által nyújtott, később leírt hitelekből.

A trükk legfelháborítóbb része az volt, hogy miközben a profitábilis és modernizálható részek magánkézbe kerültek, a hatalmas adósságállomány, a ki nem fizetett beszállítói számlák és a súlyos környezeti károk a kiüresített állami anyavállalatban maradtak. Amikor az állam végül kénytelen volt felszámolni ezeket a torzókat, a veszteséget a költségvetés, vagyis a társadalom egésze nyelte le.

Piacszerzés gyárbezárásokkal: hogyan lettünk önellátóból kiszolgáltatottak?

Amikor a kilencvenes évek első felében a hivatalos privatizációs folyamatok elindultak, az akkori neoliberális gazdasági dogma azt hirdette: a hazai tőkehiány miatt az egyetlen üdvözítő út a külföldi befektetők korlátlan beengedése. Az elmélet jól hangzott, a gyakorlat azonban sok esetben a virágzó és önellátó magyar iparágak szándékos, szisztematikus felszámolását hozta el.

A legfájdalmasabb és legnyilvánvalóbb példa erre a magyar cukoripar sorsa. Magyarország a rendszerváltáskor tizenkét működő, modernizálható cukorgyárral rendelkezett, amelyek nemcsak a teljes hazai szükségletet fedezték, de exportra is termeltek. A privatizáció során ezeket a gyárakat szinte kivétel nélkül nyugat-európai (főként osztrák, francia és német) szakmai befektetőknek adták el. A vevők célja azonban nem a termelés fejlesztése volt, hanem a konkurencia kiiktatása: a felvásárlások után szinte azonnal megkezdődött a gyárak bezárása és fizikai megsemmisítése Hatvantól Szerencsig, Petőházától Kabaig. Mára egyetlenegy működő cukorgyárunk maradt, az ország pedig kiszolgáltatott, nettó importőrré vált egy olyan alapvető élelmiszerből, amelyből korábban önellátó volt.

Hasonló forgatókönyv zajlott le a hazai konzerviparban és a növényolaj-gyártásban is. A világhírű magyar márkákat és feldolgozóüzemeket sokszor azért vették meg külföldi multinacionális vállalatok, hogy megszerezzék a piacot a saját, külföldön előállított áruik számára, miközben a magyar termelőket elvágták a feldolgozói kapacitásoktól.

Stratégiai ágazatok kiárusítása – Közművek és a bankszektor

A vagyonkiárusítás nem állt meg az élelmiszeriparnál. A Horn-kormány idején, 1995-ben tetőző privatizációs hullámban olyan stratégiai, természetes monopóliumokat adtak külföldi kézbe, amelyek egyetlen józanul gondolkodó országban sem képezhetik alku tárgyát: a gáz- és áramszolgáltatókat, valamint a csatornaműveket. Ezzel a magyar családok mindennapi megélhetését és a rezsiárak alakulását közvetlenül külföldi részvénytársaságok profitéhségének rendelték alá, amelyek a garantált hasznot azonnal kivitték az országból, miközben a hálózatok fejlesztését elhanyagolták.

A hazai bankszektor privatizációja egy másik sötét fejezet. A rendszerváltás után a magyar állam elképesztő összegeket, ezermilliárdos nagyságrendű adófizetői pénzt költött a szocializmusból örökölt, rossz hitelekkel terhelt állami bankok konszolidációjára – azaz a feltőkésítésükre. Miután a bankokat közpénzből teljesen megtisztították és nyereségessé tették, ahelyett, hogy nemzeti kézben tartották volna őket, szinte azonnal, mélyen a valós értékük alatt eladták őket külföldi pénzintézeteknek. Ezzel évtizedekre elveszett a lehetősége annak, hogy a gazdaság hitelezését nemzeti stratégiai célok mentén alakítsák.

A korlátozott szuverenitás évtizedei és a jelenlegi korrekció

A közvagyon ilyen mértékű, stratégiai átgondoltság nélküli elherdálása hosszú évtizedekre gúzsba kötötte Magyarország gazdasági szuverenitását. Egyetlen nemzet sem nevezheti magát igazán függetlennek, ha az alapvető közművei, a lakosságot kiszolgáló energetikai hálózatai és a pénzügyi rendszere idegen monopóliumok ellenőrzése alatt áll.

A múlt ezen sötét és igazságtalan fejezetének pontos ismerete nélkül a jelenlegi gazdasági folyamatok sem érthetők meg. Az elmúlt másfél évtized gazdaságpolitikájának egyik legfontosabb, deklarált célja éppen az a korrekció, amely a nemzeti tulajdon arányának stratégiai visszaszerzését célozza a kulcsszektorokban – a bankszektortól a közműveken és az energetikán át egészen a kritikus infrastruktúrákig (mint a Budapest Airport visszavásárlása). A történelem ezen szakasza arra figyelmeztet minket: ha egy ország feladja a nemzeti érdeket a gazdaságban a gyors és ellenőrizetlen haszon reményében, annak az árát végül mindig a következő generációk fogják megfizetni a saját elszegényedésükkel.

Vezetőkép: illusztráció