A hatalom és a tisztség nem egy örök időkre szóló VIP-bérlet a gátlástalan önmegvalósításra, hanem kőkemény és alázatos szolgálat
A stílus maga a nemzet: miért fontos a parlamenti tradíció?
Ha egy átlagpolgár úgy viselkedne a munkahelyén, mint néhány önjelölt népnevelő az Országházban, valószínűleg még aznap biztonsági őrök kísérnék ki az utcára. A parlamenti mentelmi jog azonban sokak szemében nem a szabad véleménynyilvánítás garanciája, hanem diplomata-útlevél a tahóságba. Miért hagytuk, hogy a nemzet templomából külvárosi zsibvásár legyen, és miért a tradíciók az egyetlen fegyverünk a politikai bulvár posványa ellen?
Amikor az ember belép a Parlament épületébe – vagy, ami még gyakoribb, még fájdalmasabb, és a mentális egészségre kifejezetten ártalmas, a képernyőn keresztül kénytelen követni az ott zajló eseményeket –, hajlamos elfelejteni, hogy a Steindl Imre által megálmodott falak nem egy grandiózus valóságshow és nem is egy politikai trash-reality díszletei. A monumentális kupola, a folyosók csendje és az ülésterem patinája elvileg azt a nemes üzenetet hordozná, hogy ez a hely a magyar szuverenitás, a történelmi folytonosság és a nemzeti önbecsülés temploma.
De ahogy elnézzük a mai felhozatalt, a templomból egyre inkább valami külvárosi zsibvásár lesz, ahol a kofák hangerővel, teátrális asztalcsapkodással és olcsó, harmadosztályú mutatványokkal próbálják túladni a szellemi portékájukon. Az embernek néha az az érzése, hogy a belépő mellé kötelezően járna egy tubus polgári jóízlés-tabletta, mert ami odabent folyik, az már régen túlmutat a klasszikus politikai viták keretein.
Aggasztó? Inkább végtelenül szánalmas és intellektuálisan elszomorító az a trend, ami a parlamenti patkóban eluralkodott. Valahol persze érthető: a politika természeténél fogva a viták terepe, a nézetek ütköztetése, a karakteres véleménykülönbségek és a szenvedélyes érvelés mind-mind a rendszer egészséges működésének velejárói lennének. Az azonban, hogy valaki határozottan, karakánul képvisel egy álláspontot, valamiért egyre gyakrabban keveredik össze a nettó trágársággal, az otromba, kocsmai beszólásokkal és a tudatosan megrendezett, primitív provokációval. Úgy látszik, sokaknál a képviselői mandátum nem felhatalmazást jelent a nemzet szolgálatára, hanem alanyi jogot a gátlástalan tuskóságra és a gombnyomogatással kombinált hisztériára.
Pedig a régi, unásig ismételt, de máig igaz bölcsesség tartja, hogy a stílus maga az ember. Ha ezt a tételt kivetítjük a jelenlegi közállapotokra és a parlamenti közvetítésekre, akkor a helyzetünk több mint siralmas. Mert ha a politikus elveszíti a méltóságát, ha levetkőzi magáról az elemi tisztelet utolsó morzsáit is, azzal nemcsak saját magát teszi politikai zombivá vagy önmaga paródiájává, hanem azt a közösséget is arcul köpi, amelyik jóhiszeműen – vagy jobb híján – odaszavazta a bársonyszékbe.
A gúnyolódás, a folyamatos, artikulálatlan bekiabálások, az olcsó lájkvadászatra és TikTok-videókra optimalizált parlamenti performanszok, az okostelefonnal a kézben való rohangálás és a személyeskedő sárdobálás nem a vagányság vagy a bátorság jelei. Ellenkezőleg: a belső bizonytalanság, a intellektuális vákuum, a mondanivaló teljes hiánya és a totális tiszteletlenség félreérthetetlen bizonyítékai. Amikor a vitát felváltja a vonyítás, az érveket pedig a transzparensek rángatása, ott a politika megszűnik közügynek lenni, és átmegy valami egészen másba.
A tradíciók emlegetésekor persze a haladó, halálosan modern baloldalon azonnal megindul a szemforgatás, a kollektív ásítás és a reflexszerű fasisztázás. Számukra a hagyomány valami idejétmúlt, poros, unalmas dolog, amit sürgősen le kell cserélni valami modern, progresszív káoszra, ahol nincsenek szabályok, csak a pillanatnyi identitáspolitikai hiszti. Pedig a tradíciók és az íratlan viselkedési szabályok éppen azt a szellemi és kulturális keretrendszert biztosítják, ami megvédene bennünket attól, hogy a pillanatnyi politikai indulatok teljesen szétverjék a normális kerékvágást. Ez a tisztelet kultúrája, amit nem a kényelem, hanem a túlélés hívott életre.
Azért szólítjuk meg egymást megadott formák szerint, azért kötelező a zakó és a nyakkendő, és azért adjuk meg a tiszteletet a Ház elnökének – még akkor is, ha épp a világon semmiben nem értünk egyet vele –, hogy a politikai ellenfél ne váljon azonnal fizikai, elpusztítandó ellensggé. A formák megtartása tartja egyben a tartalom szétesését. Mert ha a parlamentben elfogadottá, sőt, követendő példává és sikké válik az alpári stílus, az másnapra óhatatlanul ott lesz az iskolákban, a munkahelyeken, a közlekedésben és a családi asztalok mellett is. Ha a fejétől bűzlik a hal, ne csodálkozzunk, ha a farok is csapkodni kezd.
A keresztény kulturális örökségünk és a magyar alkotmányos hagyományok egyaránt arra tanítanak bennünket – már akit persze lehet még bármire tanítani –, hogy a hatalom és a tisztség nem egy örök időkre szóló VIP-bérlet a gátlástalan önmegvalósításra, hanem kőkemény és alázatos szolgálat. A szolgálat pedig – kapaszkodjanak meg a tisztelt képviselő hölgyek és urak, most egy egészen merész gondolat következik – alázatot követel.
Alázatot a nemzet, a törvények, az intézmények és az ősök öröksége iránt. Itt az ideje, hogy a politikai szereplők, különösen a tiszás térfélen vitézkedő, lájkokban mérhető egóval rendelkező trollok és megélhetési forradalmárok belássák: a magyarok elsöprő többsége csendes, méltóságteljes és érdemi munkára vágyik, nem pedig okostelefon-kompatibilis, olcsó politikai cirkuszra.
A politikus stílusa és viselkedése a legfontosabb védjegye, és egyben a minőségi bizonyítványa is. Óvjuk meg a Ház méltóságát, mint ahogy óvjuk az otthonaink békéjét is a hívatlan, zajos betolakodóktól. Mert ha hagyjuk, hogy a tradíciók és a normális emberi együttélés falait végleg lebontsák az önjelölt, gátlástalan megmondóemberek, akkor a saját kulturális jövőnket áldozzuk fel az olcsó és múlandó internetes népszerűség oltárán. Mutassuk meg végre, hogy a magyar politika képes felnőni a saját történelmi örökségéhez, és képes tiszteletben tartani a falakat, amelyek között működik, ahelyett, hogy végleg lesüllyedne a politikai bulvár legmélyebb, legposványosabb bugyraiba.
Vezetőkép: AI
