„Törzsében székely volt, fia Hunniának” – 60 éve hunyt el Tamási Áron
Hatvan éve, 1966. május 26-án hunyt el Tamási Áron Kossuth-díjas író, az erdélyi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. A székelyföldi Farkaslakáról induló, az amerikai emigrációt is megjárt szerző az Ábel-trilógiával és varázslatos, népmesei tónusú műveivel írta be magát a halhatatlanok közé
Tamás János néven a székelyföldi Farkaslakán (ma Lupeni, Románia) született 1897. szeptember 20-án egy szegény, sokgyermekes földművescsaládban. Kisgyerekként a bal tenyere súlyosan megsebesült, és mint mezei munkára alkalmatlan kezdhette meg iskoláit Székelyudvarhelyen. 1917-ben hadiérettségit tett, és a gimnáziummal párhuzamosan a tiszti iskolát is elvégezte. Az első világháború alatt, 1918-ban részt vett a piavei csatában, helytállásáért vitézségi érmet és néhány nap szabadságot kapott, amelynek letelte után már nem tért vissza a frontra. 1918 novemberében a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, de amikor románul kezdtek oktatni, átjelentkezett a kereskedelmi akadémiára, ahol 1922-ben szerzett diplomát. Nevét is ekkoriban változtatta meg Tamás Jánosról Tamási Áronra. Diplomájának megszerzése után bankoknál dolgozott Kolozsváron, majd Brassóban, ekkor indult írói pályafutása is: 1922-ben a Szász Tamás, a pogány című novellájával megnyerte a Keleti Újság novellapályázatát.
1923-ban a jobb megélhetés reményében (vagy csak kalandvágyból) az Egyesült Államokba utazott, és előbb New Yorkban, majd rövid ideig a Chicago melletti Garyben és végül a nyugat-virginiai Welchben élt, eleinte alkalmi munkákból, majd banktisztviselőként dolgozott. Kínzó honvágyát írással enyhítette, hazaküldött novelláiból állt össze Lélekindulás (1925) című kötete. A székely népballadák, népi mókák világát idéző könyvre felfigyelt a közönség és a kritika is. 1926-ban hazatért Kolozsvárra, Az Ujság munkatársa lett, kapcsolatba került az Erdélyi Helikon és a Korunk körével is. 1928-ban jelent meg első regénye, a Szűzmáriás királyfi, amelyet még javarészt Amerikában írt, de csak hazatelepülése után fejezett be.
1932-ben publikálta legnépszerűbb regényét, az Ábel a rengetegben-t, amely később az Ábel az országban és az Ábel Amerikában című kötetekkel trilógiává állt össze. A Hegedűs Géza által „fenyőillatú remekműnek” aposztrofált regény zárómondata mára szállóigévé vált:
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.
Későbbi műveit, a Jégtörő Mátyás című regényt, majd színműveit (Énekes madár, Tündöklő Jeromos, Csalóka szivárvány) is erős költőiség, a népmesék varázslata jellemezte.
Többször is kitüntették a Baumgarten-díjjal (1929, 1930, 1933, 1943), valamint 1940-ben átvehette a Corvin-koszorút is.
A második világháború idején, 1944-ben Budapestre költözött, és a háború után is Magyarországon maradt. 1945-47 között az Országgyűlés tiszteletbeli képviselője, 1943-tól 1949-ig az MTA levelező tagja volt. A kommunista diktatúra kiépülése, 1949 után a mellőzöttség lett osztályrésze, ebben az időben jeleneteket, bábjátékokat írt. Csak az enyhülés idején, 1953-ban jelenhetett meg önéletrajzi visszaemlékezéseinek újabb kötete, a Bölcső és bagoly, valamint a Hazai tükör című regénye.
1954-ben Kossuth-díjat kapott, s tagja lett az újjászervezett Hazafias Népfront Országos Tanácsának. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a rádióban is felolvasott Magyar fohász című írásában hitet tett a népfelkelés mellett, és a Parasztszövetség újjászervezését szorgalmazta. A forradalom leverése után az Írószövetség decemberi gyűlésén felolvasta a Gond és hitvallás című nyilatkozatot, amelyben kiállt a levert forradalom célkitűzései, eszményei mellett. Egy évvel később, nem kis nyomásra, elhatárolta magát a forradalomtól, de a hatalmat az erkölcsi és esztétikai értékek méltánylására kérte. 1959-ben részt vett az Írószövetség újjáalakításában, 1963-ban a Béketanács elnökségi tagja lett.
Egyre súlyosbodó betegsége miatt 1965-től kórházi ápolásra szorult, utolsó művét, a Vadrózsa ága című visszaemlékezését már betegágyán mondta tollba feleségének, Bokor Ágotának. (Az író négyszer nősült, házasságaiból nem születtek gyermekek.)
Tamási Áron 1966. május 26-án halt meg Budapesten, végrendelete szerint szülőfalujában, Farkaslakán helyezték nyugalomra. Emlékművét, amelyen műveinek jellegzetes alakjai láthatók, Szervátiusz Jenő és Tibor készítette, sírfeliratát az író maga fogalmazta:
„Törzsében székely volt, fia Hunniának / Hűséges szolgája bomlott századának.”
Özvegye 1990-ben Tamási Áron-díjat alapított. Az írót a Digitális Irodalmi Akadémia 1999-ben posztumusz tagjává választotta. Nevét több intézmény is viseli, iskolák, valamint az 1948-ban alakult sepsiszentgyörgyi színház is. Az Ábel-trilógiából és több más művéből tévéjáték is készült, színműveit sorra tűzik műsorukra a színházak. Egykori szülőháza ma emlékház, Budapesten, a XII. kerületi Alkotás utcai lakóháza falán emléktáblája látható.
Születésének 125. évfordulójára 2022-ben Tamási Áron-emlékévet rendeztek. 2023-ban felavatták első egészalakos szobrát Budapesten, a XII. kerületi Kiss János altábornagy utcában.
Vezetőkép: Tamási Áron 125. Forrás: Facebook/Potápi Árpád János
