Ungváry Zsolt: Sok gyereknél jobb a több
Évezredekig nem jelentett problémát a gyermekszám kérdése. Családonként persze felvetődött, hogy kihalhat a nemzetség, vagy nem születik örökös (királyoknál ez különösen kardinális kérdés volt), de hogy egy nép elfogyjon, ez nem merült fel.
Gyerekek születtek bőven – igaz, sokan meg is haltak. Apafi Mihály erdélyi fejedelemnek például tizennégy gyermeke született, amelyekből csak egy érte meg a felnőttkort. Járványok, balesetek, gyógyíthatatlan betegségek tizedelték (sőt, inkább harmadolták vagy felezték) az utódokat. A szülés is súlyos kockázati tényezőnek számított, nem csak a baba, hanem az édesanya számára is. Számtalan történet kering hírességekről, akiknek a megmaradásáért a rokonság lyukas garast sem adott volna; gondoljunk csak Petőfire, akit a legenda szerint azért kellett ripsz-ropsz megkeresztelni a dermesztő januári fagyban, mert úgy ítélte meg a környezete, hogy a lehető legsürgősebben cselekedni kell, ha meg akarják menteni a csöppnyi lelket az üdvösségnek. József Attilának három nagyobb testvére halt meg (közte két fiú); szerencse, hogy ő megmaradt. Illetve nem tudhatjuk, vajon hány József Attilát és Petőfit veszítettünk el így…
Ezek azonban egyéni, illetve családi tragédiák, de mi magyarok hajlamosak vagyunk a nemzethalál vízióját is felvázolni; már a XIX. században, talán a herderi jóslat hatására is, fel-felmerült a feneketlen sír képzete, „hol nemzet süllyed el”. Trianon aztán részben valóságossá tette e rémképeket, így nekünk nem egyszerűen a zsigereinkbe ivódott a kipusztulás lehetősége, de történelmi tapasztalatok is alátámasztják.
Viszont egészen a legmodernebb időkig soha nem a termékenység drámai lecsökkenéséhez kapcsolódtak ezek a félelmek. Azt ugyanis fel sem merte senki tételezni a legutóbbi évtizedekig, hogy közösségekben egyszerűen ne szülessen elegendő gyerek.
Először Fekete Gyula fújta meg a harci riadót, de sokáig nem vették komolyan, hiszen akkoriban még – a korábbi, népes generációk miatt – emelkedett az ország lélekszáma. Ám az egy főre (egy nőre) jutó szülések száma visszaesett, sőt a kritikus 2,1 alá zuhant, ahol már elvileg nem fenntartható a populáció.
Az, hogy egy kultúra, nemzet felszámolja magát, nem teljesen példa nélküli (a rómaiak, egyiptomiak, de akár a mai görögök sem azonosak genetikailag az ókoriakkal), ám nem tűnt fel, mert bevándorló és termékenyebb kisebbségek a darabszámról mindig gondoskodtak.
Mostanra azonban a kérdés globális problémává vált. Amíg 30-40 éve a túlnépesedés okozott a világ vezetőinek főfájást (emlékszem, a hatmilliárdra azt mondták, a felső határ, amennyit a Föld eltartani képes; közben nyolc fölött vagyunk, és sokkal kevesebb az éhínség), immár a csökkenő születésszámok miatt aggódnak a hosszú távra tekintők. Mára a fejlődő világban is drámaian csökkent a termékenység, s noha még a korábbi időszaknak köszönhetően rengeteg a szülőképes korú nő, az egy főre eső arány az országok többségében nem éri el a kettőt, néhol még az egyet (!) sem. Nem csak Európa és a nyugati civilizáció, hanem Kína, Japán, Dél-Korea is küszködik ezzel, és Afrikában is lassulóban a növekedés. A nagy nemzetek még mindig nem érzik igazán a veszélyt, hiszen egy francia, angol vagy kínai elképzelhetetlennek tartja, hogy elfogyjanak, de a matematika törvényei kérlelhetetlenek. Hogy ennek a teljesen logikátlan folyamatnak mi az oka, azt sokféleképpen magyarázzák. Egy biztos: nem a szegénység, sőt. Minél gazdagabb, fejlettebb egy civilizáció, a nők minél szabadabbak, iskolázottabbak, annál kevesebb gyereket vállalnak.
Ezeket a folyamatokat persze sokszor közvetlenül nem érzékeljük. Kicsit olyan, mint a politikai buborék, amikor valakinek azzal kell szembesülnie, hogy minden Facebook ismerősének nézetei és valamennyi általa fogyasztott sajtótermék egységes irányvonalának dacára a választást a másik oldal nyeri meg. Én például magam körül egyáltalán nem érzékelem a fogyást; amióta megnősültem – 32 éve – a szűk családban 25, a kicsit tágabb (unokatestvérek, legközelebbi barátok) szintjén további nagyjából 50 gyerek született.
Jellemző a kérdés relativitására, hogy gimnáziumi osztálytalálkozómon egyedüli háromgyerekesként hitetlenkedtek, hogy „egy anyától?”, és amikor a negyedik is megszületett, jószerivel el sem hitték. A katolikus óvodában viszont inkább a kisebb famíliák közé tartoztunk…
Mivel én és a feleségem is hárman vagyunk testvérek, ezt a számot valahogy alapnak tekintve a negyedik után éreztem igazán, hogy nagycsaládos lettem, és ebben a büszke hitben éltem egészen addig, mígnem legnagyobb fiam bemutatta nekünk Lucát, későbbi feleségét (és immár legkisebb unokám édesanyját), akinek csak bátyja több van, mint nekem gyerekem összesen… (Míg én az első lány- és első Ungvári vezetéknevű unokán örvendezem, nászuram azzal büszkélkedik, hogy íme, a tizedik unoka… Más volumen…)
Az első unoka születésekor felidéztem az esküvői áldás szövegét, amiben a pap azt kéri a házasulandókra, hogy „fiaiknak fiait mindketten láthassák”, de mivel itt többes szám van, ez igazából most vált valóra. Persze a világ rengeteget változott, ma már nem csak megpillantani szeretnénk az utánunk jövő második generációt, hanem látni felnövésüket, sőt talán az ő fiaikat is… Ma már a versek és népmesék reszkető kezű öreg nagyanyója valójában a dédi (bár nálunk a dédit is ritkán találni otthon, mert ezerfelé szalad), a nagymamák pedig fitt, csinos, dolgozó, aktív nők; és többnyire a nagypapák is jó erőben vannak. Feleségemet rendszeresen nézik anyukának, ha a játszótéren pesztrálja a kicsit – igaz, ha én is ott vagyok, akkor szinte soha…
Egyesek azt próbálják sugallni, ne is szüljünk gyereket e borzalmas világra (jóllehet a középkorban, védőoltás és angol vécé, melegvíz és központi fűtés, antibiotikum és Auchan, okos telefon és villanyroller híján is belevágtak), pedig sokszor mi magunk okozzuk a veszélyeket. A klímaválságról ugyan szerintem nem nagyon tehetünk, de például a háborúkról már inkább. És most itt, az orrunk előtt futhatunk bele, ha nem vigyázunk, egy veszélyes, bizonytalan korszakba.
A gyerekvállalástól ódzkodás helyett egyszerűbb volna megfontoltan, jó helyre húzni az ikszet. Mert klassz dolog a közösségi média és a vadvízi evezés, de azért egy békében, nyugalomban felnevelt gyereknél már csak a kettő klasszabb. (A kettőnél meg a három és a háromnál a négy.)
Vezetőkép: A Magyar Nemzeti Múzeum kertje 2026. március 14-én. Fotó: MTI/Hegedüs Róbert
