Miért nem meri kimondani a Tisza az egyházi támogatások valós sorsát? Csercsa Balázs válasza a Vasárnapnak

Csercsa Balázs, a Tisza Párt korábbi egyházügyi munkacsoport-vezetője belső forrásokra hivatkozva leplezi le: a párt kampányprogramja elhallgatja a valós terveket, melyek szerint az egyházi intézmények állami támogatása akár 40 százalékkal – vagy még annál is jobban – csökkenhet, a nem normatív forrásokat közös pályázati kalapba öntve civilekkel versenyeztetve, miközben az egyházügyi államtitkárság szimbolikus jelentőségét is megkérdőjelezik. A történész-bibliakutató szerint ez nem csupán anyagi veszteség, hanem az egyházak társadalom szövetében betöltött méltatlan alábecsülése – és a lelkiismereti szabadság sérelme. Vele beszélgettünk.

Ön szerint pontosan milyen forrásokból (belső dokumentumok, beszélgetések, jegyzetek, e-mailek stb.) származik az az információ, hogy a Tisza Párt tervei szerint az egyházi intézmények állami támogatása legalább 40 százalékkal csökkenne, és ez csak „alsó határ” lenne?

Hirdetés

Mint az egyházügyi munkacsoport vezetője, sokáig egyetlen tagja, részt vettem a Tisza mindhárom nagy rendezvényén, ahol szakpolitikusok is találkoztak, ezenkívül pedig a vezetőséggel és más munkacsoportokkal folytatott egyeztetéseken. Többekkel informálisan is kapcsolatban voltam, illetve hozzáférésem volt sokféle szakmai és kapcsolattartási dokumentumhoz a Tisza belső Drive felületén. Mivel 2025. februárjától a munkacsoportban munkatársam lett a Tisza szakpolitikai koordinátora, akinek a kezén szinte valamennyi szakmai anyag átment, így rajta keresztül is széles körben láttam szakmai anyagokat. Azt pedig mondhatom, hogy mindenről tudomásom volt, ami a Tiszában az egyházpolitikai terveket érintette, egészen a kilépésemig.

Azt nem állítottam és most sem állítom, hogy a Tisza kormányra kerülése esetén az egyházi intézmények támogatása 40%-kal csökkenne. Azt állítom, hogy a Tisza terveinek valóra váltával az egyházak összes támogatása 40%-kal is csökkenhet, sőt, ez akár alsó hang is lehet, de hogy az összes támogatás mennyivel csökken, azt nem lehet megbecsülni, hiszen a Tisza a hivatalosan megjelent kampányprogramjában éppen a lényeget elhallgatja.

Tudna-e konkrét példát vagy számot mondani arra, hogy mely nem-normatív támogatások (pl. beruházási, fejlesztési pályázatok) lennének veszélyben, és ezek mekkora összeget képviselnek évente az egyházi intézményeknél?

A fentebb említett okból és mivel az egyházaknak adott nem-normatív támogatásokkal kapcsolatban nehéz nyilvános, hivatalos adatot találni, ezért nominális értéket nem tudok mondani.

A Tisza hivatalosan megjelent kampánydokumentuma röviden említi, hogy a nem-normatív támogatásokat ezentúl pályázati rendszerben tervezik elosztani. Az én tervemben társadalmilag igazságosnak találtam volna felülvizsgálni, hogy mennyi nem-normatív támogatásra van valójában szüksége az egyházaknak. Ennek egy része ugyanis nagyon jó célokra fordítódik, de egy része felesleges kiadásokra megy. Azért költik el, mert van. Ezért a nem-normatív támogatások igazságosan kijáró részét az én tervem szerint átlátható és elszámoltatható, a civil szervezetekéhez hasonló pályázati rendszerben osztottuk volna el. Ez a külön pályázati rendszer viszont csak egyházak számára lett volna nyitott.

A kieső bevételeket pedig a felajánlható SZJA megemelésével pótolhatták volna az egyházak. Mégpedig úgy, hogy az egyházi 1% fennmarad, ezenkívül pedig további négyszer 1% felajánlható lett volna civil szervezetek és egyházak számára is. Vagyis az állampolgár saját döntése szerint felajánlhatott volna az SZJA-jából 4 százalékot, százalékonként tetszőlegesen bármilyen civil szervezetnek, alapítványnak, médiaterméknek, vagy akár egyházaknak is. Az egyházak pedig így akár legfeljebb 5%-os felajánlásban is részesülhettek volna. Ez társadalmilag is igazságosabb lett volna, hiszen az állampolgárok maguk dönthettek volna arról, hogy az állam mire költse az adóforintjaikat. Ezt a tervet teljesen elvetették.

Ehhez képest a nem-normatív támogatásokkal a Tisza terve pedig valójában egyszerűen az, hogy ezeket teljesen elveszik, és beteszik egy nagy, közös kalapba. Ezután erre a pénzre pályázati keretben pályázhatnak majd az egyházak, de nemcsak ők, hanem civil szervezetek is. Ezzel és más változtatásokkal együtt pedig csak alsó hang az a 40%-nyi támogatási összeg, amitől az egyházak valójában eleshetnek. A támogatásokról pedig továbbra is az állam dönt majd, ebből az állampolgárokat továbbra is kihagyják. Ez a támogatáskiesés valószínűleg különösen érintheti az ingatlanok fenntartását, a fejlesztéseket, de az állam tetszése szerint bármi mást is, hiszen az egyházaknak és egyházi szervezeteknek ezentúl a más, hasonló tevékenységet végző szervezetekkel kell majd megküzdenie a pályázati forrásokért, ezek elosztása pedig teljes egészében az állam belátásán múlik majd. Ennek módjáról és filozófiájáról viszont a Tisza nem beszél.

Mikor és milyen formában (pl. belső anyagban, megbeszélésen) hangzott el először a Tisza körében az egyházi államtitkárság megszüntetésének vagy drasztikus leépítésének ötlete? Ki vetette fel, és milyen indokokkal?

Az intézményrendszerre vonatkozó tervek előkészítése 2025. őszén kezdődött, és szintén Tanács Zoltánhoz kötődött, akárcsak a kampányprogram összeállítása. Tanács Zoltánnak volt egy munkatársa, aki ezzel foglalkozott, illetve tudtommal foglalkozik ma is.

Én a kultúráért is felelős kabinettag kérésére készítettem egy javaslatot arra, hogyan nézzen ki az állami egyházpolitikai intézményrendszer a jövőben, és hol legyen a helye az államszervezetben. Én amellett érveltem, hogy az egyházpolitika államtitkári képviseletet kapjon, a kultúráért felelős miniszter alá rendelve, de elismertem, hogy vannak érvek amellett is, hogy ez az államtitkárság a miniszterelnökség alá tartozzon. Ezt a tervemet a kultúráért felelős kabinettag többször megdicsérte, és úgy tűnt, minden jó mederben folyik.

Ezután 2025. novemberében kaptam egy belső infót Signal üzenetben az említett munkatársamtól, aki szakpolitikai koordinátorként is dolgozott. Azt mondta, készüljek fel rá, hogy a készülő tervek szerint az egyházpolitikát főosztályi szinten tervezik képviselni a leendő államszervezetben, és a mainál jelentősen kisebb apparátussal. Lesznek majd ezzel kapcsolatban egyeztetések, amikre jól fel kell készülnünk, de erre készülhetünk – mondta ez a munkatársam.

Ezt a megoldást én alkalmatlannak találtam az egyházügyekre vonatkozóan, de egyben méltatlannak is láttam, szimbolikus értelemben, az egyházakkal szemben. Hiszen csak a rendszerváltás előtti kommunista-szocialista hatalom kezelte legutóbb főosztályi szinten az egyházpolitikát. Ez egy kommunista hagyaték, és alkalmatlan a kellő és illő képviseletre.

Ezért több hozzászólást helyeztem el Tanács Zoltán és Tarr Zoltán Facebook-posztjai alatt, melyekben az egyházak illő állami képviselete mellett érveltem, és amelyeket az olvasók nem feltétlenül értették, de a címzettek értették. Emellett találkozót szerveztem egy, az egyházi közéletben jeles szerepet betöltő, nem tiszás személlyel, ahol egy munkacsoport-tag is jelen volt. Itt kértem ezt a személyt, hogy segítsen nekünk az államtitkári képviselet fontossága mellett érvelni.

Mindezek után több szakmai egyeztetésre is sor került a Tisza központjában, ahol meg kellett látnom, hogy az államigazgatás felépítésére vonatkozó terveket készítő személyeknek fogalmuk sincs róla, mennyire komoly és szerteágazó munkát végez egy tetszőleges egyházügyi államtitkárság. Vezetők, kabinettagok és munkacsoport-tagok szájából is többször hallottam, hogy ezt a munkát két ember is képes elvégezni. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy végül sikerült meggyőznöm őket egy egyházpolitikai államtitkárság felállításának szimbolikus és adminisztratív jelentőségéről, amelynek dolgozói apparátusát azonban 20 fő körül maximálták, beleértve a teljes államtitkárságot és annak háttérintézményét is. Ez a háttérintézmény az én javaslatommal ellentétben nem is lett volna önálló intézmény, hanem csak egy, az államtitkárság alatt működő osztály.

Így állt a helyzet a kilépésemkor. Azóta a Tiszában teljesen felszámolták még az egyházügyi szakpolitikai munkacsoportot is, és én félőnek tartom, hogy végül felülkerekedik az a nézet, mely szerint nincs is szükség egyházügyi államtitkárságra. Bár a munkacsoport megszüntetése óta nincsenek információim a fejleményekről.

Ön szerint miért döntött úgy a Tisza vezetése, hogy az egyházi támogatásokat „közös kalapba” tennék és pályázati rendszerben osztanák el civilekkel együtt? Ez mennyire lenne méltányos a történelmi egyházakkal szemben?

Úgy látom, hogy a Tisza vezetése és a terveket készítők nem látják vagy nem értékelik kellően az egyházaknak a társadalom szövetében betöltött szerepét, azt, hogy milyen jelentős mérhető és nem mérhető eredményekkel járulnak hozzá az egyházak az össztársadalom javához. Ha erről beszélnek, csak kampánycéllal teszik. Ilyen alapállásból pedig megalapozottnak tűnhet az egyházakat a civil szervezetekkel megegyező módon kezelni, az egyházakat a civil szervezetekkel egy kalap alá venni, akárcsak például Franciaországban.

Ugyanakkor ez a modell nem ismeri el a tényt, hogy a vallás és az egyházak sokkal összetettebben, mélyebben szövik át az össztársadalmat, és hatnak a gondolkodásunkra és kultúránkra, mint a civil szervezetek, még akkor is, ha ennek nem vagyunk tudatában. Úgy gondolom, az egyházak hivatásukból, társadalmi küldetésükből fakadóan is természetes szövetségesei az államnak. Ez akkor is így van, ha kívánatos az egyházak és az állam szétválasztása, az egyházak szabad, befolyástól mentes működésének biztosítása és a lelkiismereti szabadság biztosítása minden polgár számára. Az egyházak óriási és jól mérhető hasznot hajtanak a társadalom számára, közszolgáltatásokon keresztül, és teszik ezt főként lelki indíttatásból, bár az egészen természetes, hogy ezekért a közszolgáltatásokért jár nekik ugyanaz a normatíva, amit a hasonló tevékenységet végző állami vagy önkormányzati intézmények megkapnak. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy tévedés az egyházak tevékenységének megítélése esetében pusztán mérhető eredményekre hagyatkozni. Az egyházak értékteremtő tevékenysége nem merül ki mérhető eredményekben, bár ezeken a területeken is jelentős. Ezeken túl viszont az egyházak értékteremtő tevékenysége olyan nehezen mérhető eredményekben is megnyilvánul, mint például az egyes ember mentális-lelki egészségmegőrzése, az életvédelem, a környezetvédelem, a családok összetartása, a társadalmi kohézió erősítése, és így tovább. Ezeknek a tevékenységeknek megbecsülhetetlen, de felbecsülhetetlen hasznosságát szintúgy el kell ismerni.

Hirdetés

Ezért én úgy gondolom, hogy egy ilyen módszer sem nem méltányos, sem nem igazságos, és még csak nem is modern, ha a lelkiismereti szabadság biztosítását vesszük közmegegyezéses alapnak. A lelkiismereti szabadság része, hogy aki nem kíván hitéleti szolgáltatást igénybe venni, azt emiatt semmiféle hátrány ne érje. A hívőknek meg kell érteniük, hogy ebbe az is beletartozik, hogy a nem hívők adójából ne támogassuk igazságtalan mértékben túlzottan az egyházakat. Véleményem szerint egyébként az igazságtalanul túlzott támogatás az egyházaknak is káros. Ugyanakkor a lelkiismereti szabadság azt is jelenti, hogy lehetővé kell tenni és támogatni kell, hogy aki hitéleti szolgáltatást igénybe kíván venni, annak erre minden körülményben lehetősége legyen. A nem hívőknek tudomásul kell venni, hogy az ő lelkiismereti szabadságuk is csak akkor érvényesül, ha a hívők ugyanilyen szabadsága sértetlen, és ehhez a jelen viszonyok között szükség van dedikált egyházi támogatásokra.

Milyen belső viták zajlottak a Tisza Pártban az egyházi finanszírozás átalakításáról?

Ezt korábban nagyrészt megválaszoltam.Ezenkívül az a véleményem, hogy a Tisza vezetői nem jól értették meg vagy nem akarták megérteni, milyen elvi alapokra javasoltam helyezni az állami-egyházi kapcsolatokat a jövőben. Vagyis mit jelent a gyakorlatban a lelkiismereti szabadság a vallásszabadsághoz képest, mit jelent a kölcsönös megbecsülés alapján álló kapcsolattartás, vagy az, hogy biztosítani kell, hogy az egyházak szabadok legyenek a növekedésre. Mindez az össztársadalom és az egyházak közös érdeke. A Tisza vezetése azonban ezekben az elvekben legfeljebb kampányszlogeneket látott.

Ezenkívül az a benyomásom, hogy egyedül Kármán András volt az, aki az egyházfinanszírozás általam javasolt, új rendszerét teljes egészében megértette és átlátta, úgy, ahogy én értettem és láttam. A többiek vagy nem tudták átlátni vagy eleve nem is érdekelte őket. Remélem, hogy pusztán az előbbiről van szó. Itt hozzá kell tennem, hogy Kármán Andrást valódi úriembernek és egyben kiváló közgazdász elmének ismertem meg, és ez a véleményem ma sem változott.

Voltak-e olyan tagok vagy munkacsoportok, akik ellenezték ezeket a változásokat?

Mivel az egyházügyi munkacsoportnak én voltam az egyetlen aktív, tevékeny tagja, aki az egyházpolitikát képviselte a Tiszában, ezért én voltam az egyetlen, aki ezek ellen a tervek ellen felszólalt. Bár a fair-play úgy kívánja, hogy megjegyezzem, sok adminisztratív segítséget kaptam attól a munkatársamtól, aki egyben szakpolitikai koordinátor is volt. Ezenkívül pedig Kulcsár Krisztiánnal, a kultúráért is felelős kabinettaggal, végig jó kapcsolatom volt, és ő mindig igyekezett a helyzetet megérteni, és ha tehette, belátással fordult a jogos érvek felé. Csak hát nála is van nagyobb hal a Tiszában.

Hogyan értékeli azt, hogy a Tisza hivatalos, nyilvános programjában (a 2026-os választási anyagban) nem szerepel expliciten a 40 százalékos elvonás vagy az államtitkárság megszüntetése? Ez taktikai döntés volt, vagy a tervek megváltoztak?

A Tisza hivatalos programja egy kampányszerű program, amelyet a kampány idejére és a kampányban való felhasználásra készítettek. Ezért hangzatos célokat tartalmaz, de a megvalósítás pontos mikéntjéről nem szól, a lényeget elhallgatja. Így például szó van benne a támogatások pályázati alapon történő elosztásáról. De arról már nincs, hogy a forrásokat ezentúl egy nagy, közös kalapból osztják majd el, nem pedig kifejezetten az egyházak számára teszik elérhetővé.

Ön miért döntött úgy, hogy kilép a Tisza Pártból, és nyilvánosan nyilatkozik ezekről a belső információkról? Mi motiválta erre a lépésre?

Erről már több helyen beszélhettem, ezért csak röviden foglalom össze. Úgy gondolom, a Tisza Párt szűk magja és Magyar Péter kihasználja és becsapja a Tisza közösségét, annak érdekében, hogy magának szerezzen pénzt és biztos pozíciókat. Így a Tisza nem fog valódi rendszerváltást hozni, hiszen nem tudnak másképp gondolkodni azokhoz a reflexekhez és módszerekhez képest, amelyeket korábban a NER-ben megszoktak, ahonnan származnak.

Ezenkívül szakmai vitáim is voltak a Tisza vezetésével, amelyeket fentebb részleteztem. Úgy látom, a Tisza valódi tervei sokszor egészen mások, mint amiket a hivatalos programjukban közvetítenek. Ezekhez pedig nem adhatom a nevem.

Mégpedig a keresztény-szociális hozzáállás elvi alapján, amit az életem minden terén követni igyekszem, így a társadalmi gondolkodásomban is. Szerintem a keresztényszociális hozzáállás semmiképp nem pártpolitika, és csak annyiban politika, hogy közéleti és társadalmi kérdésekre reflektál, annak a közösségnek az érdekében, ahol megvalósul. A keresztény szabadság és életöröm bizonyára feltételez bizonyos mértékű demokráciát, liberalizmust, önállóságot, felnőttséget a hitben. Ugyanakkor ennek a szabadságnak a közösség hierarchiájában kell megvalósulnia.

Számomra a keresztényszociális hozzáállás azt jelenti: irgalmat kívánok, nem áldozatot. Felteszi az ösztönzéssel vegyes kérdést: Hol vannak a te vádolóid? Én sem ítéllek el. Menj, és ne vétkezz többé. Tudva azt, hogy utóbbi még a felnőtt hívők számára is mindennapi küzdelem, vándorlás, bukás és újrakezdés. Mennyivel inkább az akkor a keresők vagy a nem hívők számára?! A felnőtt keresztény ember tudatában van annak, hogy saját maga nem tehet eleget ahhoz, hogy üdvözüljön. Ehhez Isten irgalmára és szeretetére van szükség. Azt pedig Isten szabadon és ingyen adja, mégpedig annak, akinek csak akarja. Ezért mi a hitben és a társadalomban nem tehetünk egyebet, minthogy szeretjük az Istent mindennél jobban, és szeretjük embertársainkat, ugyanúgy, ahogy saját magunkat. Minden más csak ebből a kettőből következhet.

Sokan mondhatják, hogy mindez csak vágyálom a társadalomban. Én azt mondom, nagyon is lehetséges. Sőt, már meg is valósult. Ez az a hozzáállás, amelyet szerintem Don Bosco Szent János, Brunszvik Teréz vagy Schlachta Margit magáénak vallhatott. Ez volt az, amely végső soron, a gazdasági megfontolások ellenére arra indította az emberiséget, hogy legyőzzék a nácizmust. Ez volt az, amely feleslegessé tette a kommunizmus rémét. Azt állítom ugyanis, hogy amikor Marx az angol kapitalizmust vizsgálva arra jutott, hogy az abban a formában fenntarthatatlan, és hogy az alsóbb néprétegeknek hatalomra kell jutniuk, akkor igaza volt. Tévedett viszont a megoldásban. A 20. században láthattuk ugyanis, hogy a kommunizmus nem igazságot hoz, hanem mérhetetlen szenvedést. A nyugati társadalmakban ugyanakkor hatalomra jutottak az alsóbb néprétegek. Megmaradtak ugyan a mágnások, a jelentős vagyoni különbségek, de mára ezek hatalmaskodásaival szemben hatékony törvények és szervezetek védik a kiszolgáltatottakat. Az átlagember pedig biztos megélhetést, polgári jómódot érhet el, munkájából biztosan eltarthatja a családját, fizetett szabadságra mehet, utazhat, kikapcsolódhat, művelődhet. Mindez pedig a keresztényszociális hozzáállás érvényesülésének az eredménye.

Ez tehát megvalósítható a társadalomban. Sőt, meggyőződésem, hogy ma is ez jelenti a megoldást a modern társadalmi, gazdasági és környezeti problémákra. Ha tehát a megoldást keressük, az máris ott van az orrunk előtt. Csak el kell kezdeni komolyan venni és gyakorolni.

Mit üzenne azoknak a hívő embereknek és egyházi intézményeknek, akik aggódnak a Tisza esetleges hatalomra kerülése miatt? Mire kell készülniük?

Azt hiszem, a következtetéseket mindenki levonhatja magának abból, amit elmondtam. Hadd idézzem helyette egy kedves egyházi énekemet: „Bízzál az Úrban, rólad Ő meg nem feledkezik, sorsod sötétlő árnya közt Szent Arca rejtezik” (Az Úr csodásan működik). Végül pedig helyes, hogy a Szentírás szól helyettem: „Akinek füle van, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek” (Jelenések 2,7)

Vezetőkép: Csercsa Balázs