Kereskedő Emőke: Háborúszagú mindennapok
„Az életet válaszd, hogy élhess.” (5Móz 30,19)
Van valami a levegőben. Mintha a világ visszatartaná a lélegzetét. Nem élünk háborúban – legalábbis a szó fizikai értelmében nem, ahogyan azt a történelemkönyvekből ismerjük. A hétköznapok többnyire lefoglalnak bennünket: apró gondok, elintéznivalók, határidők tartják egyben a napokat. Ezek között könnyű elhinni, hogy a világ rendje változatlan, hogy a bizonytalanság csak a hírek túlzó zaja. Legtöbbször nem is gondolunk arra, mi történik távolabb tőlünk.
Aztán mégis egy gondolat megakad bennünk munka közben. Egy félmondat elhangzik a vonaton, és hirtelen világossá válik, mennyire törékeny mindaz, amit természetesnek veszünk: hogy a béke nem természetes állapot, hanem ajándék.
Egy fiatal ismerősöm, többgyermekes, hívő édesanya meséli, hogy amikor a telefonja hirtelen elnémul, nincs internet, nincs jel, összeszorul a szíve. Máskor ez csak egy bosszantó apróság lenne, de most lebénítja egy gondolat, amit még magának sem szívesen vall be: és ha ez nem technikai hiba? Ha most történt valami, például kitört a háború? Rögtön utána egy másik gondolat köti gúzsba: a gyerekeim nincsenek velem. Nem mondja ki. Nem pánikol látványosan, csak gyorsabban ver a szíve. A jelen megszakad, és a helyét átveszi egy elképzelt jövő.
A vonaton fiatal fiúk beszélgetnek mellettem, félvállról, mintha tréfálkoznának. Arról folyik a szó, hogy ha kitörne a háború, nekik menniük kellene. Nem hősök akarnak lenni, csak értik a logikát: bizonyos életkorban az ember már nem csak nézője egy háborúnak.
A párbeszéd egyszer csak elakad, kinéznek az ablakon. A táj békésen elsuhan, semmit sem tud rólunk. Egy idős hölgy ül mellettem. Hallja a fiatal fiúk beszélgetését, figyel, nem szól közbe. Amikor azonban elhallgatnak, halkan megszólal: „Milyen gyorsan múlt el az életem. Mintha csak minap lettem volna abban az életkorban, ahol ezek a fiúk most, tervekkel, idővel, lehetőségekkel. De már látom, milyen hamar elfogy az idő, mindaz, amit természetesnek gondolunk. Ezért szinte érthetetlen, miért akarja az ember mégis háborúval, haraggal, civakodással megtölteni.”
Hétköznapi gondolatok, utazás közben. Így válik a nyugalom törékennyé, pedig közben itt van a mai nap, a vonat, amely egyelőre csak visz valahová. Talán éppen ezért olyan nehéz erről beszélni, mert nincs benne semmi rendkívüli.
Nem akarunk háborút. Nem vágyunk félelemre, hősiességre vagy ellenségekre. Élni szeretnénk. Felkelni reggel, dolgozni, hazamenni, várni és várva lenni. Anyák nem akarnak rettegni a gyerekeikért, a fiatalok nem akarnak kérdőjelekké válni egy döntésben, amely nem az övék. Az idősebbek pedig már tudják: az élet túl gyorsan múlik ahhoz, hogy haraggal és pusztítással töltsük meg. Ez nem gyávaság. Ez józanság, a közös vágyunk, hogy legyen holnap, és legyen benne helyünk.
Hirdetés
A Biblia különös józansággal beszél ezekről a helyzetekről. Nem tagadja a veszélyt, nem kicsinyli a félelmet.
„Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod.” (5Móz 30,19)
A „élet” itt nemcsak a biológiai létezést jelenti, hanem a teljességben, áldásban és békességben való életet. Mert a világ zajában könnyű elfelejteni, de a lényeg egyszerű marad: „Az életet válaszd, hogy élhess.” (5Móz 30,19)
Kereskedő Emőke
teológus,
Gyászfeldolgozás Módszer Specialista
www.kereskedoemoke.hu
Vezetőkép forrása: ChatGPT
