Ungváry Zsolt: Ily korban élünk most a Földön…
A technikai fejlődés egyfajta kényszert (sokszor persze kellemes kényszert) jelent számunkra. Ahogyan az állatok és növények is alkalmazkodnak a megváltozott környezethez (hőmérséklet, csapadék, táplálék jellege és mennyisége), úgy az ember is beépíti életébe az új dolgokat. Évszázadokig ez viszonylag csekély különbséggel járt, aztán a huszadik század második felében felgyorsult.
Ez onnan jutott eszembe, hogy a minap a neten rendeltem egy adag vízkőoldó folyadékot. Maga a fogalom (a vízkőoldás) sem létezett régen, sem a kerti pottyantós budi karbantartásához, sem a patakban mosó Iluskának nem volt effélére szüksége. De minél modernebb és bonyolultabb egy szerkezet, annál több faksznit igényel a használata.
Én egyébként viszonylag lassan reagálok az efféle dolgokra, emlékszem, a kilencvenes évek közepén öcsém osztálytársának az édesapja, amikor látta, hogy írógépen klaffogom a regényeimet, felvetette, miért nem használok kompjútert (a számítógépet akkoriban még így hívták…). Elhárítottam, mondván, ha nem látom a szögek helyét (illetve, bocsánat, a fekete betűket a papíron) és nem tapinthatom a sebet (vagyis kezemben a lapokat), én nem hiszek benne. Attól tartanék, hogy az egész megírt szöveg elillan, hiszen voltaképpen nem is létezik.
Aztán nem telt bele pár esztendő, és csak átálltam a Word-re, és áldom érte a jó sorsomat. Annak idején első, legépelt írásomat félórás buszozással vittem be a New York palotába (ahol akkoriban tucatnyi szerkesztőség működött), vagy postán küldtem el, ami 2-3 napot utazott, míg célba ért. Most, ha befejeztem a cikket, néhány kattintással már el is küldtem. Nem kell indigó, boríték, nincs szükség utazásra.
Szóval, a kávéfőző. Édesanyámék még törökösen itták a feketét, vasárnaponként, ebéd után én főztem nekik; szerettem nézni, ahogy a kis ibrikben az őrölt kávépor forrás közben felfut, s ha leemelem a tűzről, megint visszaesik a szint. A lángra téve újra majdnem kifut, s ismét leszáll az edény aljára. A kotyogós ugyan már természetesen rég fel volt találva, de nekünk nem volt.
Ott, a zuglói lakás aprócska konyhájában álldogálva, a nyolcvanas évek elején aligha tudtam volna elképzelni azt az algoritmust, amit most végigkövettem. Az interneten rákerestem a megfelelő márkához tartozó vízkőoldóra; mert akármilyet mégse lehet betölteni. Tizenéves önmagamnak már azt is nehéz lett volna elmagyarázni, mi is az internet, vagyis hogy a képernyőn (nem a tévén, hanem egy felnyitható, klaviatúrával összekapcsolt monitoron) meg tudok nézni mindent, ami a világban van: sporteredményeket, áruházak kínálatát, filmeket, időjárást. Olyasmi, mint a tévé vagy a mozi, ötvözve az újsággal, de én döntöm el, mi legyen benne.
Ki is lehet fizetni, bankkártya segítségével, illetve tulajdonképpen egy számsor bepötyögésével. Készpénz nélkül. Előre, úgy, hogy semmit sem kaptam, de bízom benne, hogy nem vernek át. Majd érkezik a telefonomra egy sms. Mi az, hogy telefonomra? Saját telefonom van? A zsebemben? És mi a fene az az sms? Rövid üzenet? Azt hittem, a postás majd kihozza a terméket. De nem: másnap délelőtt a közelben lévő csomagautomatából tudom kivenni. És valóban. Ott az automata, a kapott kódot beütöm, kinyílik egy kis rekesz, és benne a vízkőoldó. Science fiction.
Stimmel a márka, pont olyan, mint a képen volt. Elégedett vagyok, mint a kisgyerek, ha azt kapta ajándékba, amire számított. Némi csalódást csak az okoz, hogy a dobozon a sok nyelv között magyarul nincs rajta felirat.
De például van ukránul. Mi az az ukrán?, kérdezné a nyolcvanas évekbeli énem, de ez már messzire vezetne, inkább zsebre vágom a flakont, és alig várom, hogy a kávéfőzőgépen kigyulladjon a kis ikon, ami jelzi, hogy ideje van a vízkőoldásnak.
Vezetőkép forrása: Freeppik.com
