Ungváry Zsolt: A nagyhatalmak már csak ilyenek…
Donald Trump utasítására az amerikaiak erre kiképzett egységei elrabolták a venezuelai diktátort, a minden bizonnyal a nemzetközi kábítószer-kereskedelemben is aktív részt vállaló Nicolás Madurót és feleségét, akiknek regnálása alatt a világ egyik legnagyobb olajkészletén üldögélő ország népe a nélkülözés sokféle (anyagi, politikai) változatát megismerhette.
Az efféle csendőrszerep a körülményektől magát függetleníteni képes, vegytiszta morállal nehezen összeegyeztethető. De hát láttunk már effélét, az USA ezt csinálta Irakban, korábban többek között Vietnamban is megpróbálta, de tulajdonképpen a második világháborúban Európában is. Ledöntött és felemelt, megbüntetett és megjutalmazott országokat, kormányokat saját kénye-kedve és érdekei szerint. Nagyrészt ők hozták a nyakunkra a szovjeteket; nem örültünk neki, másfelől nem bántuk volna, ha 1956-ban nyúlnak bele inkább a rendszerbe, felpakolják Kádárékat és elviszik.
A nagyhatalmaknak az már csak tulajdonsága, hogy beleavatkoznak mások dolgaiba, ha kérik ezt, ha nem. Mi ennek többnyire kárvallottjai vagyunk, de tudomásul kell venni, hogy ezen a pályán szükséges léteznünk, ezért inkább értelmetlen és céltalan hőbörgés helyett úgy érdemes ügyeskedni, hogy a saját aktuális nagyhatalmainkkal a lehető legjobb konszenzusra jussunk.
Nyilvánvalóan a teljes szuverenitás a tökéletes, ez a cél lebeg szemünk előtt, ám ez csak a nagyhatalmaknak adatik meg. Tulajdonképpen nekik sem, mert ők is sokszor saját ambícióik rabjai, belekényszerülnek olyan katonai-gazdasági-politikai akciókba, ami az adott nemzetállamnak talán nem is érdeke.
A Szovjetunió például saját polgárainak biztonságát és jólétét áldozta fel a nagyhatalmiság oltárán, és bár a dicsőség a „szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Oroszország kovácsolta frigy” privilégiuma volt, azért összességében egy mezei lengyel, magyar vagy akár keletnémet aligha cserélt volna az átlag szovjet honpolgárral.
Mi magyarok ezer éve kialakítottunk egy képet, egy jól átlátható rendszert a szuverenitásunkról, és ehhez igyekeztünk tartani magunkat a szabadság korlátozottságának idején is. Nagyon régen és nagyon rövid ideig viselkedtünk nagyhatalomként; talán az Anjou-korban, Mátyás uralkodása alatt, majd az Osztrák-Magyar-Monarchia idején, bár abból csak kárunk származott.
Szabadságfogalmunkba nem tartozik bele mások leigázása, a magunkét próbáljuk óvni amennyire az aktuális nagyhatalmainkkal kialakított modus vivendi ezt lehetővé teszi. A Szovjetunió szinte semekkora teret nem engedett (ráadásul az akkori kormányzatok meg sem próbálkoztak effélével), az EU eleinte nem viselkedett nagyhatalomként, amióta viszont igen, azóta próbáljuk a kereteket minél szélesebben kijelölni. Leginkább az egyensúly megteremtése segítheti az önállóságot, egyértelmű térségi nagyhatalom híján a lavírozás az USA-Oroszország-Kína-EU (és mások…) között.
Mindenesetre Maduro-ügyben az EU gyorsan állást foglalt, és rövidke kis levélben nehezményezte Trump akcióját (ami vélhetően Obama vagy Biden esetében aligha történik meg), de ha igazán következetesek akarnának lenni, akkor fel kellene vállalniuk, mint Ukrajna esetében, hogy ha kell pénzzel, fegyverrel, katonával is megsegítik Caracast.
Itt volna az ideje a kétfrontos háborúnak, a gyűlölt agresszor Putyin mellett Brüsszel hadba léphetne a szintén nem kedvelt Trump ellen is, talán közös hitelt is fel lehetne venni Venezuela felfegyverzésére és Maduro műholdon kapcsolódhatna a következő EU-csúcshoz, ahol Zelenszkijhez hasonlóan kaphatna egy kis tapsot és a megsegítés ígéretét.
Utána Tajvan és/vagy Tibet függetlenségének biztosítására harcba szólíthatnák az európai kormányokat Kína ellen is, elvégre az EU pénzügyi, katonai helyzete, morális fölénye és stabilitása erre predesztinálja őket.
Vagy az is lehet, hogy egyszerűbb volna egyelőre odahaza rendet tenni, elkapni azokat a szélsőbalos terroristákat, akik Berlin elektromos hálózatát bénították meg egy robbantással, esetleg megakadályozni a karácsonyi vásárba gépkocsival behajtó tömeggyilkosok ámokfutását, lefogni a vonatokon késelő magányos harcosok kezét, kiiktatni a nőket és keresztényeket zaklató agysebész migránsokat.
De valahogy a hadüzenet a Nyugatnak mindig csak távolra sikerül, a belső ellenséggel nem nagyon törődnek. Hiszen azokat ők maguk hívták oda.
Vezetőkép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság (EB) elnöke beszédre érkezik a pódiumra a bizottság szervezésében az embercsempészekkel szembeni fellépésről tartott konferencián Brüsszelben 2025. december 10-én. Fotó: MTI/EPA/Olivier Hoslet
