Harmadik adventi prédikáció: Krisztus keresése és imádása során rátalálunk önmagunkra is

„A megváltás egyetemessége – feltételek nélküli remény” címmel tartotta meg Roberto Pasolini kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka a Szentatya és a Római Kúria tagjai jelentlétében a harmadik adventi prédikációját. Elmélkedésében végig vette a napkeleti bölcsek benső útját, ahogy elindultak, útbaigazítást kértek és végül maga a Világosság elé térdeltek, hogy ajándékaikban visszakapják saját igazi önmagukat. – írja a Vatican News. 

 

Az igaz Fény eljött a világba

A Jubileum és a Karácsony is azt jelenti, hogy elismerjük Krisztus eljöttét ebbe a világba, mint fény, mint világosság, akit be kell fogadunk, majd tovább kell adnunk a világnak. János evangéliuma értelmezi így az Úr érkezését, nem a születés konkrét eseményeivel, hanem az igaz Fény betörésével, mely megvilágosít minden embert. Meglepő a fogadtatás: „A világba jött, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,9-11). Hogyan lehetséges ez? A probléma nem a fény, amely természeténél fogva megvilágít és éltet, hanem a befogadására való hajlandóságunk. A fény szükséges és szép, de igényes is: leleplezi a színlelést, feltárja az ellentmondásokat, arra kényszerít minket, hogy felismerjük azt, amit inkább nem szeretnénk látni. Ezért kerüljük el gyakran és a bennünket védő sötétség biztonságába menekülünk. Az Úr megtestesülése pontosan azért szabadít fel, mert minden moralizmust lerombol, és azt mondja nekünk, hogy Istent jobban érdekli az igazságunk, mint a felszínes jóság. Az Úr útjának előkészítése végső soron ezt jelenti: igazságban járni, őszintén és félelem nélkül.

A vágy törvénye mindig türelmes keresésre indít  

A világba belépő Isten jelét, a csillagot, a napkeleti bölcsek észlelik és mert ismertelen, megértésére útra kelnek és követik. Mindez a vágy törvényét követi – állapította meg a szónok – mely belső ösztönzésre elindul és türelmesen keresi a tapasztalt benső igényre a választ, a beteljesedést. Szemben a mai világ mindent közelről szemlélni akaró követelésével, jobb, ha mi távolról követjük a jelet, sőt hasznos, ha bizonyos távolságot veszünk. Ez a fény nem kényszeríti ránk magát, s bár igaz és erőteljes fény, mégsem vakító felvillanás, hanem csendes jel, mely azoknak szólal meg, akik hajlandóak cselekedni, akik kilépnek magukból, akik útra kelnek és keresnek, kutatnak. A bölcseket vezető csillag ma is jelzi, hogy Isten továbbra is jelen van a történelemben. A bölcsek nem ismerik Izrael Szentírását, mégis tudják, hogyan kell olvasni az eget és így láthatóvá teszik az evangélium ígéretét: „Aki keres, talál” (Mt 7,8). Ám a keresés csak akkor lehetséges, ha elfogadjuk a vágyat, hogy folytassuk a keresést és így készítjük elő az Úr útját.

Továbbra is a székben ülve

Elmélkedése harmadik pontjában a kapucinus szónok a jeruzsálemi királyi udvar magatartását értelmezte: noha ők is megkapják a jelet, méghozzá egészen részletesen, mégsem mozdulnak. Nem tagadják, nem utasítják el, csak éppen figyelmen kívül hagyják. Maradnak a látszólag megnyugtató helyzetükben, amely bizonyosságokra és bevett szokásokra épül, ami aztán lassan belső mozdulatlansággá válhat. A hely látszólag védelmet nyújt, de közben lassan elszigetel, anélkül, hogy észrevennénk. A jel hírére mindenki lázasan végzi a dolgát, böngésznek és lapoznak, értekeznek és pontos válaszokat is adnak, de senki sem teszi meg a szükséges és döntő lépést, hogy elinduljanak Betlehembe, vállalva a kockázatot és a meglepetést, hogy akármi is történhet. Ez azok hozzáállása, akik mindent tudni akarnak, anélkül, hogy maguk valaha is belépnének az eseményekbe. Mindez az Egyház számára is kihívás, mert lehetséges jól ismerni a tanítást, megőrizni a hagyományt, gondosan ünnepelni a liturgiát, de mégis mozdulatlanok maradhatunk. Vízkereszt tanulsága, hogy csak azok találkozhatnak Krisztus királyságával, akik útra kelnek – értelmezte a kapucinus szónok.

Kelj fel és ragyogjál!

A fogságban a bénultságba süppedt népét rázza fel Izajás próféta ezzel a szóval: „Kelj föl, öltözködj fénybe, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted!” (Iz 60,1-2). A bölcsek nemcsak elindultak, hanem a csillag követése során valamiként magukra is öltötték annak a fényét, ami bensőjük készségét jelzi. Megőrizték a hitüket akkor is, amikor a körülmények azt éppen igazolták, de ők továbbra is reménykedtek. A vágy, amely egykor mozgásba lendítette őket végül az imádatban talált beteljesülésre és csak ekkor érték el útjuk igazi célját. Amikor a jászolban fekvő Kisdedhez értek, leborultak és imádták az Urat. Ők, kik a csillagra mindig alulról néztek fel, most leborulnak, hogy a törékeny kicsire fölnézhessenek, de immár imádó hódolattal. Felkelni, majd térdre borulni – ez a hit mozdulata, mely az Egyház számára egyenesen alapvető mozgás. Csak így válhat egyetemessé az üdvösség ajándéka, amennyiben az Egyház tisztelettel tekint mások életére, felismerve, hogy még ott is, gyakran váratlan módon, felbukkanhat valami Krisztus világosságából.

Megtalálni saját magunkat

Elmélkedése ötödik, utolsó pontjában a kapucinus szónok a bölcsek ajándékozó gesztusát elemezte. Belépve a házba meglátják a gyermeket anyjával, Máriával, letérdelnek és kinyitják kincsesládáikat, aranyat, tömjént és mirhát kínálnak neki. Az ajándékokkal megvallják a gyermekben Isten jelenlétét, királyságát, de közben valami váratlan történik: nemcsak azt fedezik fel, hogy ki ez a gyermek, hanem azt is, hogy kik ők maguk. A bölcsek végül a csillag révén rátalálnak igaz Istenükre és igazi énjükre. Harmadik adventi prédikációját Pasolini atya végül egy fohásszal zárta: Ó, Istenünk, ki a csillag vezetésével kinyilatkoztattad egyszülött Fiadat az embereknek, kegyesen vezess minket is, akik a hit által már megismertünk Téged, hogy dicsőséged szépségét szemléljük. Krisztus, a mi Urunk által.

 

Forrás: Vatican News. Vezetőkép: Vatican News.