Szereptévesztés, pótcselekvés és tanult tehetetlenség

https://www.facebook.com/TordaiBencePM/videos/260957674784683/

Nekem a címben jelzett három fogalom jutott eszembe, ezekkel tudnám leginkább leírni a történéseket. Szereptévesztés, mert a politikus jól körülírható szerepét felcserélik a politikai aktivistáéval, ami számukra jelent elsősorban veszélyt, mert, miként a droghasználat esetében, könnyen foglyává válhatnak. Nézzünk néhány jellemző tünetet erről az aktivizmusfüggőségről. (Teljes részletességgel itt).

• Ha végiggondolod az életedet, tulajdonképpen nincs olyan időszak benne, amikor nem szervezel éppen valamit.
• Már nem tudod különválasztani az aktivizmust a saját életedtől.
• Új ismerősöket már csak aktivista-közegből szerzel. A nem aktivista kapcsolataid lassan elhalnak.
• Mindig mozgalmi kérdéseken jár az agyad. Mindig.
• Ha időt szánsz önmagadra, bűntudatod lesz. Úgy érzed, elárulod az ügyet, a barátaidat, a csoportodat és a forradalmat.

A félreértett szerepből következik a pótcselekvés: nem a politikusi, hanem az aktivista szerepe vezérli tetteiket. Pláne, ha útmutatást is kapnak hozzá másoktól, például Saul Alinskytől. Nézzük ebből a legfontosabbakat:

• Amikor csak lehet, kerülj az ellenség tapasztalati körén kívülre. Keresd a módját, hogyan növelhetnéd a bizonytalanságát és az idegességét.
• A nevetségessé tevés az ember leghatásosabb fegyvere. Nincs védekezés. Irracionális. Dühítő. Döntő nyomásgyakorlási pontként is szolgálhat, hogy engedményekre kényszerítsd az ellenfelet.
• Tartsd fenn a nyomást. Ne engedd fel. Folyamatosan próbálj ki új dolgokat, hogy bizonytalanságban tartsd az ellenfelet. Ahogy az ellenfél kiismer egy taktikát, vágd lágyékon valami újjal. Támadj, támadj, támadj minden irányból, sose hagyj esélyt a tántorgó szervezetnek a pihenésre, átcsoportosításra, talpra állásra és a stratégiája újragondolására.
• A fenyegetés gyakran rémisztőbb, mint maga a dolog. A képzelet és az ego gyakran sokkal több negatív következményt képes vizionálni, mint bármely aktivista. És amit valóságnak észlelnek, az azzá válik.
• Ha egy negatívumot elég keményen nyomsz, végül pozitívvá fog válni. Ha a másik oldal erőszakot alkalmaz, könnyen a te oldaladra állítja a közvéleményt, mert az a gyengébb féllel szimpatizál.
• Válaszd ki a célpontot, izoláld, nevezd meg és polarizáld. Vágd el a támogatói hálózatától és szigeteld el a célpontot a szimpátiától. Embereket támadj, ne intézményeket, mert az emberek sérülékenyebbek, mint az intézmények.

Ha pedig ebben az aktivista szerepkörben sem sikeresek (ami előre kódolható), akkor frusztráltak lesznek, egyre agresszívebbé, durvábbá válnak, és még több ostoba akcióba kezdenek, amit viszont már egyre kevesebben követnek. A március 15-i ellenzéki megemlékezéseken/tüntetéseken már alig-alig voltak szimpatizánsok. A DK és az LMP rendezvényén úgy 2–300-an, a Jobbikén és a Liberálisokén még ennyien sem. A közös tüntetésen pedig, hivatalos adatok szerint úgy 1300-an lehettek.

Úgy tűnik, már a szimpatizánsok is belefáradtak az egészbe. Lassan nem marad más, mint az internetbuborék, ahol a velük azonos értékrendű emberekkel lelnek egyetértésre. Vagy az olyan alacsony hatékonyságú, inkább terápiás célzatú egyéni tiltakozás, mint Trump beiktatásán, ezen a felvételen.

https://www.youtube.com/watch?v=KLAZ4TS0-Y4

Nekem ezek a gondolatok jutottak eszembe az ellenzék viselkedése kapcsán. Ha valakinek más is, szívesen venném, ha megosztaná velem.

Nyilas György
szociológus