Miért hagytam ott az iszlámot, és hogyan lett belőlem keresztény?

Közismert, hogy a hitehagyásért járó halálbüntetés az iszlám jog része. Idézzük: „…ha elfordulnak (mármint a hittől), akkor ragadd meg és öld meg őket, bárhol is találod.” (Korán 4:89)

Yusuf al-Qaradawi sejk, a világ leghíresebb és legkiemelkedőbb muszlim papja kijelentette:

„A hitehagyás büntetése nélkül az iszlám ma nem létezne.”

Az is igaz, hogy a szunniták és a siíták különböző módon értelmezik a hitehagyást és annak büntetését, továbbá nem mindegyik iszlám országban büntetik halállal, azaz nem mindenhol tekintik halálos bűnnek.

Szenegál híres a vallási toleranciájáról, és bár a hitehagyást komolyan veszik, a többség inkább a párbeszédet és a megértést részesíti előnyben. Az alábbiakban annak a szenegáli muszlim orvosnak a vallomását tesszük közzé, aki szakított az iszlám vallással és áttért a kereszténységre. Idézünk a Jihadwatch.com oldalról:

Az egész egy álommal kezdődött. Csendben ültem egy mecsetben és vártam a Zuhr imát, miután elmondtam az Adhant, az iszlám imára való felhívást. Olyan volt, mint bármelyik nap a jámbor muszlim életemben – amíg minden meg nem változott. Hirtelen transzszerű állapotba kerültem. Úgy éreztem, hogy egyedül állok egy hatalmas sivatagban, fölöttem egy fényt sugárzó alak jelent meg – olyan ragyogó, hogy a fény és az ember közötti határ feloldódott. Egy szelíd, de határozott hang így szólt: „Gyere hozzám… gyere hozzám.” Azután eltűnt. Amikor magamhoz tértem, a szívem hevesen dobogott. Azt mondtam magamnak, hogy ez csak egy hallucináció.
De néhány éjjel később újabb álom jött. Ugyanaz a ragyogó alak jelent meg, és ezt mondta:

„Én vagyok az út, az igazság és az élet.”

Majd átadott nekem egy kardszerű tárgyat. Később ezt elmeséltem a Korán-tanítómnak, aki ezt úgy értelmezte, mint ‘Isa (Jézus) próféta felhívását, hogy folytassam a dzsihádot – de az iszlám prédikálásával.

Mélyen vallásos családból származom. Apám imám. Poligám, három felesége van. Fiatal koromtól kezdve nagy nyomás alatt memorizáltam a Koránt. A testvéreimet és engem is gyakran megvertek, ha nem mondtuk el az aznapra kijelölt részeket. Emlékszem egy napra, amikor az egyik nagynéném felvett egy keresztény szobalányt. Étkezés előtt a szobalány keresztet vetett. Megpofozták és azonnal elbocsátották. Ez volt az a spirituális környezet, amelyben felnőttem.

Nem sokkal ezután két ösztöndíjajánlatot kaptam – egyet egy muszlim többségű, és egyet egy kommunista országba. Választanom kellett a kettő közül. Mivel a kommunista országban akkoriban egyetlen mecset volt, úgy döntöttem, hogy konzultálok hazám egyik legradikálisabb prédikátorával. Ő azt mondta, hogy menjek el a kommunista országba, de soha ne hagyjam ki a pénteki imát, amíg ott vagyok, és a többit otthonról is imádkozhatom.

Szerencsére a megérkezésemkor már sok csádi, mali, marokkói, palesztin, jemeni, szíriai és mások is voltak az orvosi kampuszon és a diákszálláson. Ők úgy döntöttek, hogy az iskola orvosi laboratóriumának padlóját naponta ötször mecsetté alakítják a saját imámjukkal, akivel később összebarátkoztam.

Időközben találkoztam egy kereszténnyel, aki Jézus Krisztusról kezdett el beszélni. Én pedig elkezdtem kritikusan vizsgálni az iszlámot: a Koránt, a predesztinációt, az eredendő bűnt és Mohamed életét. Minél mélyebbre mentem, annál ingatagabbá vált a hitem. Nem éreztem elegendőnek a muszlim tudósok válaszait, és egyre több kérdésem maradt magyarázat nélkül.

Ezért másképp kezdtem el imádkozni: „Nem foglak Allahnak, Jézusnak vagy bármilyen névnek hívni. Csak az igazságot akarom. Vezess Hozzád.” Egyszer egyedül a szobámban, miközben a Bibliát olvastam, olyan béke kerített hatalmába, amelyet korábban soha nem ismertem. Könnyek között suttogtam:

„Ó, Jézus, keveset tudok rólad, de meghívlak az életembe. Félek, de bízom benned, hogy velem leszel. Abban a pillanatban átadtam magam Krisztusnak”.

Elfogadtam a kereszténységet a szívemben, de nem akartam, hogy bárki is megtudja. Végül úgy döntöttem, hogy elmondom annak a kereszténynek, aki hónapokkal ezelőtt odajött hozzám és prédikált nekem. Ő nagyon boldog volt, és elkezdett beszélni a következő lépésekről – a katekumenről, a keresztelésről és így tovább.

Titokban tartottam a megtérésemet, és imádkoztam, hogy Isten tartsa titokban, mert féltem attól, hogy mi fog történni. A kis Bibliámat is el kellett rejtenem, hogy senki se vegye észre. Több muszlim barátom megkérdezte, hogy miért nem veszek részt a pénteki mecseti imákon, de csak annyit mondtam nekik: „Ne aggódjatok, van időm imádkozni.”

Másnap a keresztények, akik tudtak a megtérésemről, elmondták, hogy az egyik honfitársam már kérdezte tőlük, hogy megtértem-e. Az egyikük pedig megerősítette neki, hogy igen. Rövidesen az egész egyetem megtudta. A csádi muszlimok elkezdtek arról beszélgetni, hogy megmérgezik az ételemet. Ezt egy keresztény hölgytől tudtam meg, akivel akkor találkoztam, amikor tortillát vásároltam a csádi diákok rezidenciája közelében. Ő megkért, hogy ne egyek belőle, mert megmérgezhették. Napokkal később a vizes palackomba tettek valamit, de észrevettem. A sok, ezekhez hasonló fenyegetés csak növelte a hitemet, egyben nagyon dühössé is tett. Az igazságot elmondtam a családomnak, és a Facebookon be is jelentettem, hogy elhagytam az iszlámot. A hazámban címlapra is kerültem a kereszténységre való áttérésem miatt.

Apám megtagadott. Anyám elveszítette az eszméletét, és kórházba szállították. Az egyik nővérem többször is felhívott, Allah nevében megátkozott, és azt mondta, ha bármi történik az édesanyánkkal, személyesen fog felelősségre vonni.

Sokáig ez volt az utolsó alkalom, hogy hallottam róla és róluk. Hét éven át nem hallottam senkiről, csak az öcsémről. De egy nap a semmiből üzenetet kaptam a bátyámtól, aki az Egyesült Államokban él haditengerészeti tisztként, és több mint 6000 dollárt ajánlott fel azért, hogy visszatérjek az iszlámhoz. Nemet mondtam. Dühös lett, és elhallgatott. Nem sokkal ezután kaptam egy névtelen hívást, amelyben figyelmeztettek, hogy a családom felbérelt valakit, hogy felkutasson és megbüntessen, ha valaha is visszatérnék a hazámba.

Megkeresett az egyetem imámja is. Ő is arról akart meggyőzni, hogy hagyjam el a kereszténységet. Azt kiabálta, hogy a Genezis tudományos hibákat tartalmaz. Amikor odaadtam neki a Bibliát, még a Teremtést sem tudta megtalálni, egyenesen az Újszövetséghez lapozott. Láttam, hogy kínlódik, megállítottam, és azt mondtam neki, hogy ne hagyatkozzon a muszlim apologétákra a kereszténység megértésében. Ezután újabb névtelen fenyegető leveleket kaptam, és néhány alkalommal késő este többen is követtek, elfutottam előlük.

Nem bírtam tovább, átkértem magam egy másik orvosi campusra, amely három órára volt az ország fővárosától. Az egyetem elvégzése után mégis hazatértem és egy új telefonszámról hívtam fel a családomat. Nem tudták, ki vagyok. Amikor elmondtam nekik, hogy orvos vagyok és visszatértem, azt mondták, hogy nincs hely számomra a családban. A kevés pénzemből egy taxival elmentem egy bérbeadó zónába, ahol három napra kifizettem egy kis lakást. Az első éjjel üvegtörés hangjára ébredtem – egy követ dobtak be az ablakomon, amelyre egy papírdarabot kötöztek, és amelyen ez állt:

„Hitehagyott, halj meg!”

Valakin keresztül azonnal felvettem a kapcsolatot egy lelkipásztorral, aki titkos otthont tartott fenn a muszlim hátterű kiközösített keresztények számára. A lelkész arra figyelmeztetett, hogy a lehető leghamarabb meneküljek el. Hiteles információkat kapott arról, hogy egy egykori középiskolai osztálytársam egy közeli, nyugat-afrikai országba menekült, és a családja most együttműködik a rendőrséggel, azzal a szándékkal, hogy „a társadalom békéjének megzavarásával” engem is megvádoljon.

Eladtam a motoromat és egyéb személyes tárgyaimat, hogy némi pénzhez jussak. Szerencsére megtudtam, hogy vízum nélkül átutazhatok Franciaországon, ezért lefoglaltam egy repülőjegyet átszállással a párizsi Charles de Gaulle repülőtérig. Ott felkerestem a repülőtéri rendőrséget, és menedékjogot kértem. Elvittek a Zone d’Attente pour Personnes en Instance-ba (Z.A.P.I.), ahol kilenc napig maradtam. Az Office Français de Protection des Réfugiés et Apatrides (OFPRA) által készített interjút követően engedélyt kaptam arra, hogy beutazzak Franciaországba, amíg a menedékjogot elbírálják.

Addigra a pénzem elfogyott. A repülőtéren, majd később a vasútállomásokon aludtam, és csak egy kis Bibliát vittem magammal. Végül, több hónap után megkaptam a menekültstátuszt és a 10 évre megújítható tartózkodási engedélyemet.

Hogy eltartsam magam, mosodai ügynökként kezdtem el dolgozni Châteauroux-ban. Szabadidőmben franciául tanulok és naponta gyakorlok, mert meg kell felelnem az Épreuves de Vérification des Connaissances (EVC) vizsgák nyelvi követelményeinek. Ezeket minden külföldi diplomásnak le kell tennie a franciaországi praktizáláshoz.

Most itt élek, és mindent megteszek azért, hogy sikerüljön a vizsgám és folytathassam orvosi karrieremet.

Vezetőkép: illusztráció. Forrás: Freepik