Ungváry Zsolt: Nemzethalál helyett folyamatos harc a túlélésért
A szovjet birodalom szorításában, függetlenségünket elveszítve arról álmodoztunk, hogy ha egyszer kimennek az oroszok (majd, valamikor, százötven év múlva…), helyreáll a magyar szuverenitás. Azt nem gondoltuk, hogy ez a mi életünkben bekövetkezik, azt viszont végképp nem, hogy az európai szabad népek nagy uniójához csatlakozva onnan érkezik majd nyomás, amely ismét veszélyeztetheti a nemzeti érdekeink érvényesítését.
Történelmi tapasztalatból úgy véljük, a túléléshez elengedhetetlen a nemzetállami lét, ebben nem nagyon ismerünk alternatívát. Nyugaton ez nem mindig ilyen egyértelmű, náluk a XVIII-XIX. század előtt értelmezhetetlen volt ez a fogalom. Amennyire számunkra kézenfekvő, ki a magyar (nyilván az, aki annak vallja magát, de ehhez elengedhetetlen a magyar nyelv ismerete, a magyar kultúrához, hagyományokhoz való kötődés) és az is, mit nevezünk Magyarországnak (a Kárpát-medencét, vagyis a Szent Korona joghatósága alá tartozó területet függetlenül aktuális térképészeti jelektől), addig egy német (sváb, bajor, szász, rajnai, porosz, osztrák) számára ez nem olyan magától értetődő. Egy spanyol (katalán, andalúz, baszk) esetében sem biztos, hogy az állampolgárság eligazít, vagy hogy Olaszország pontosan mit foglal magában, az is inkább politikai döntések eredménye, mintsem objektív valóság.
A történelmi események miatt mi igen érzékenyek vagyunk a nemzethalál vízióira is, mert míg egy francia vagy angol aligha tudja elképzelni, hogy országa elveszítse kétharmadát vagy a lakossága drasztikusan fogyjon, netán jelentős asszimilációnak legyenek kitéve, addig nekünk bőven van erről tapasztalatunk.
Herder jóslata a magyarság felszívódásáról, beolvadásáról vagy Vörösmarty látomása a sírról, „hol nemzet süllyed el” a mi lelkivilágunkba örök szorongásként épült be. Valószínűleg ennek kamaszkori lecsapódásaként 1985-ben, 17 évesen írtam egy elbeszélést: a fiatal egyetemista talál az apja régi könyveinek lapjai között egy térképet, amely mintha az ő akkori világát ábrázolná, de fura jelek és vonalak vannak behúzva. Ugyanis ebben a jövőbeni utópiában egyetlen homogén birodalom létezik, belső határok és természetesen nemzetállamok nélkül. Hősünket izgatja a kérdés, addig nyomoz, míg rá nem jön, hogy a területet, ahol él, régen Magyarországnak hívták, az ő ősei magyarok voltak. Szép lassan arra is fény derül, hogy vannak olyan titkos csoportok, amelyek ébren tartják a magyar öntudatot, nyelvórákat, történelmi előadásokat szerveznek. A hatalom – az egyetem dékánja – próbálja ettől távol tartani hősünket, akit mind jobban elkap a hév, feléled benne a vágy, hogy ő is részese lehessen ennek a hazafias körnek. Idővel persze lebuknak, és a főszereplőt éppen egy előadása közben tartóztatják le. De amint viszik el a rendőrök, a diákok felállnak, és a Himnuszt kezdik énekelni.
Én akkor, a nyolcvanas években a Szovjetunióra, a kommunistákra gondoltam, az ő világkormányuk és olvasztó tégelyük lebegett a szemem előtt. (Mondhatnám, hogy kicsit Orwell 1984-ének miliője, bár akkoriban még nem ismertem a könyvet, amit idehaza értelemszerűen nem adtak ki; néhány esztendővel később, egy stencilezett szamizdat kiadványban tudtam elolvasni.) Természetesen a publikálásra akkoriban esély sem volt, bár az irodalomtanáromnak, akit néhány elszólása alapján afféle ellenzékinek véltem, megmutattam. (Kétségtelenül az is volt, Demszkyről, Kis Jánosról, a Beszélőről hallott, de – mint az a rendszerváltáskor világossá vált – az ő SZDSZ-es lelkülete nem volt kompatibilis az enyémmel. Én persze azt hittem, aki utálja a Kádár-rezsimet, szükségképpen magyar érzésű is, ezért sokkolt az ő fanyalgása a túlzott nemzeti jelleg miatt, az utolsó sort – „Isten, álld meg a magyart!” – ki is húzatta velem, hogy ez már igazán giccses. Sajnos, úgy is hagytam, és végül az általa „cenzúrázott” forma jelent meg 1990 tavaszán a Tiszatájban.)
Hirdetés
Jellemző, hogy amikor ’92-’93 környékén a Bölcsészkaron megmutattam az egyik tanáromnak – jónevű történész; vaskos életrajzi könyvében egy félmondattal rólam is megemlékezik, mint aki mostanában publicisztikákat ír, „akkoriban pedig verseket”, amivel az a gond, hogy sosem írtam verseket; remélem a többi adata ennél pontosabb –, ő kicsit félve, lehalkított hangon azt kérdezte tőlem: „Ezek itt, a hatalom emberei, akik a világot uralják… Ezek a zsidók?” Megdöbbentem, mert ez az íráskor eszembe sem jutott, de úgy látszik, ez volt benne akkor a levegőben. Természetesen nemmel feleltem, amitől láthatóan megkönnyebbült.
Ma viszont, úgy vélem, a globalisták, az EU-ban artikulálódó világkormányi törekvések, a mélyállam, a pénzügyi birodalmak, Bilderberg-szerű csoportok igazán megfeleltethetőek a novellában szereplő hatalomnak, amely erőfeszítéseket tesz a magyar nemzeti törekvések legyűrésére. Annak a titkos összeesküvésnek, amely a szuverén államok helyett a felülről, egy központból, senki által meg nem választottak által irányított birodalomban gondolkodók galaxisa. Akik – csakúgy, mint a kommunisták – azt hiszik, vagy legalábbis ezt terjesztik, hogy az ő kormányzásuk elhozza a tökéletességet, amit a sok kis önálló entitás megzavarna.
1989-90 eufóriája gyorsan elillant, amiképpen a török kiűzése utáni békekötést követően négy évvel a csalódott, elkeseredett magyarság már ki is robbantotta a Rákóczi szabadságharcot. Arra azonban mégis jó megpróbáltatásokkal teli, gazdag történelmünk, hogy ne legyenek illúzióink: a szabadság, a függetlenség kivívása rengeteg erőt, folyamatos odafigyelést igényel tőlünk; éppen annyit, amennyire fontosak számunkra ezek az értékek.
Vezetőkép: Manfred Weber, az Európai Néppárt (EPP) elnöke és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottságnak a Néppárt által újraválasztásra jelölt eddigi elnöke a választás elõtt az Európai Parlament plenáris ülésén Strasbourgban 2024. július 18-án. Fotó: MTI/EPA/Ronald Wittek
Hirdetés
