Ungváry Zsolt: Félrecsúszott fütyülők
1982, vagyis 14 éves korom óta járok a március 15-i megemlékezésekre. Eleinte a Petőfi-szobortól induló illegális felvonulásokra, később a hivatalos állami programokra is. Különböző téttel, hangulatban, szervezésben és társaságban. 1987-ben kihagytam, mert katona voltam, és amikor kicsik voltak a gyerekeim, nem mindig jutottam el.
Most, immár az unokámat babakocsiban tolva, a szokásos útvonalunkon, a Szabadság-híd felől, a kiskörúton közelítettük meg a Kálvin teret. (2006. október 23-án erre mentünk haza az Astoriától. Szerencsére, mert ha a Deák tér felé indulunk, belekeveredtünk volna a lovasrohamba és gumilövedékekbe.)
Megálltunk a tömeg szélén, az Üllői út torkolatánál. Később vettem észre, hogy a hátulról olvashatatlan transzparenseket tartó ellentüntetők közé keveredtünk, akiket – mint Palvin Barbit a cannes-i tengerparton – milliónyi fotós és kamerás filmezett. (Ha valamelyik médiában a háttérben én is látszanék egy Orbán-gyalázó, cirill betűvel fideszező tábla mögött, annak ez lehet az oka.)
A tömeg, a méltóságteljesen ünneplők ügyet se igen vetettek rájuk, a nagy számban felsorakozott rendőrök sem foglalkoztak velük. Nekem mindig rossz érzésem van, ha március 15-én rendőrt látok, mert a nyolcvanas években így szocializálódtam, de nyugtatom magam, hogy most nem miattam vannak itt. (Később kiderül, hogy de.)
Amikor Orbán Viktor beszélni kezd (amire, valljuk be, elsősorban vártunk), a maroknyi idetévedt ellenzéki szájba véve bántóan éles hangú fütyülőjét, sípolásba fog. Erre megindulnak a rendőrök. De nem oszlatási vagy a jólneveltségre figyelmeztető célzattal, hanem hogy védjék a nyughatatlan provokátorokat. Akik nagy bátran belopóztak a Fradi B-középbe, hirtelen elővették a lila zászlójukat, és „Hajrá, Újpest!” kiáltásaik közepette várják a biztos urakat (és hölgyeket!), hogy mentsék meg őket a vadállatoktól. Vagyis, mint sejtettem, a rendőrök most sem az én oldalamon vannak, mint eddigi életemben soha. A nyolcvanas években vagy 2006 forró napjaiban kifejezetten ellenségesek voltak, azon kívül kétszer kerültem velük kapcsolatba. Egyszer a teljesen jól járható és belátható autópályán kitettek egy hatvanas sebességkorlátozó táblát, majd lefotóztak, amint a belső sávban nyolcvannal száguldottam a Lada Szamarával. Legközelebb akkor találkoztunk, amikor jelentettem, hogy betörtek a lakásunkba; felvettek egy jegyzőkönyvet, majd pár hét múlva értesítettek, hogy nem találtak semmit, és a nyomozást lezárják.
A fütyülők persze az egyenruhások nélkül is biztonságban lennének, ez a közeg túl toleráns és polgári ahhoz, hogy efféle szánalmas alakokat illessenek, akik olyanok, akár egy higgadt, érvekkel teli cikk alá verbális agresszióval odakommentelő idegbetegek. Egy demokratikus többpárti választáson ötször – ebből négyszer kétharmaddal – győztes pártot, a magyar történelem valaha volt leghosszabb ideig regnáló kormányfőjét és méltóságteljes, higgadt, jólöltözött közönségét vádolják azzal, amit lelkük mélyén maguk mindig is tenni szoktak, ha néha hatalomra kerülnek. (Meg kell csak hallgatni Magyar Pétert, vagy Gyurcsányt, esetleg visszanézni a 2006-os ámokfutását.)
A performansz persze nem csak igénytelenül szellemtelen, de kontraproduktív is: Orbánt nyilván nem zavarja – talán nem is hallja –, akik meg azért jöttek ide, hogy az ünnepen részt vegyenek, a miniszterelnök szónoklatát meghallgassák, azokat iszonyúan felbosszantja. Amiként én a nyolcvanas években egy életre meggyűlöltem a nagyhatalmak helytartóit, a rendőröket, a komcsikat és a baloldalt úgy, ahogy van, hasonlóképpen azok, akik szombaton végigszenvedték ezt a provokatív zaklatást, ugyanígy egy életre megundorodnak ettől a libsi bagázstól. Lehet, ez is volt a céljuk? Többséget sosem tudnak szerezni, a maguk elleni utálat ébren tartása a kenyerük, mert ez az egyetlen, ami létüket valamiképpen megalapozza.
Emlékszem, a frissen jött szabadság első adandó alkalmával, 1991-ben az akkori (mérsékelten) nemzeti kormány miniszterelnöke, Antall ellen tüntettek trágár táblákkal. Azokat a mitugrászokat elnyelte a történelem gödre. És ezek a mostaniak másztak ki belőle.
Nézem azt az öregecskedő asszonyságot, aki a képünkbe sípol, vajon mi baja van a világgal? Az elképesztő jóléttel – élelmiszerbőséggel, iparcikkdömpinggel, kommunikációs és utazási lehetőségekkel – vagy a Kádár-korban (de olykor még a mai Nyugat-Európában is) elképzelhetetlen szólás- és sajtószabadsággal? Az utolsó híján mára megvalósult valamennyi ponttal? Mi az, ami ennek a szerencsétlennek hiányozhat azon túl, hogy az életszínvonala talán nincs a bolygó lakosainak első öt százalékában (az első tízben jó eséllyel benne van), és túl azon, hogy olyan ember a kormányfő, akit nem kedvel?
Ezek az úgynevezett ellenzékiek most azzal támadnak (mert itt éreznek megosztó potenciált), hogy látszólag az ország szabadságáért aggódnak (noha épp úgy sosem érdekelte őket, mint a gyerekek elleni abúzus), ezért kitalálták ezt a nem túl eredeti orosz bérencezést.
Orbánra gondolnak, aki a Műcsarnok lépcsőjéről küldte haza a ruszkikat? Vagy ránk, akiknek kamaszkora a Szovjetunió iránti olthatatlan és csak szőrmentén, sorok között és óvatosan kifejezhető gyűlöletben telt? Ukrajna elszabotált honvédelmének címén váltunk volna orosz csicskákká, jóllehet nekünk a szuverenitás nem úgy nagy általánosságban fontos, hanem egészen konkrétan a magyar. Az országunk egy részét megszállás alatt tartó Ukrajna területi integritása és függetlensége ugyan mit érdekelne minket? Ki a fene kockáztatna azért egy világháborút? (Mielőtt bárki odaátról tiltakozna és érvet vélne találni: nem, a miénkért soha senki sem harcolt, sőt elsősorban ellene dolgoznak legalább száz, de inkább ezer éve.) És valljuk be, ugyanígy a román, a szlovák, vagy akár a burundi, iraki, dél-koreai és grönlandi szuverenitás sem áll politikánk homlokterében.
Nagy hazafiaink Zrínyitől Rákóczin át Petőfiig vagy Pongrátz Gergelyig nem általában harcoltak valami megfoghatatlan szabadságért, hanem kizárólag a magyarságért. „Ne bántsd a magyart!”, írja a részben horvát származású Zrínyi. Akinek pedig a világszabadságot mindössze egyetlen versében emlegető Petőfi esetében fenntartásai volnának, és nem volna elég a magyarok különbejáratú Istenére tett eskü, olvassa el az Élet vagy halált, ha kételkedik a poéta már-már szemellenzősen magyar látásmódjában.
Két dolgot azért látványosan demonstrált ez a tucatnyi szeretethiányos, izgága alak: Magyarországon szólás- és véleménynyilvánítási szabadság van (legalábbis a globalistáknak, mert az én szabad ünneplési jogomba eléggé belerondítottak), illetve végtelen bunkóságukat. Ugyanis pontosan ezt fedi a szó; szétfütyülni, tönkretenni mások rendezvényét, a nemzeti ünnepet.
Ha annyira közléskényszerük van, csináljanak saját tüntetést. Annak idején mi sem az állami megemlékezést trollkodtuk szét – mondjuk lett is volna nemulass. Kádár rendőrei nem minket védtek volna, az holtbiztos, és a napot nem valamelyik tévéstúdióban zárjuk, elemezve a diktatúra természetrajzát.
Vezetőkép: illusztráció. Forrás: Freepik
