Sajgó Balázs atya elmélkedése Szent Család vasárnapjára
A 2025-ös Szentévre hangolódva, Szent Család vasárnapján Lukács evangéliumának első mondata így hangzik: Jézus szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére (Lk 2,41) – idézte prédikációjában Sajgó Balázs atya a gyulafehérvári érsekség Caritas szolgálatának lelki igazgatója, a Vatikáni Rádió magyar vasárnapi evangéliumai magyar rádiós prédikátora. Elmélkedését írott formában a Vatican News közölte.
Ez a kijelentés nem csupán ténymegállapítás, hanem a zarándoklat lényegére világít rá. Aki úton van, látja az őt körülvevő világot és – miközben előre halad – a külső látás belső látássá alakulhat át és a megérintettség(ek) révén válik zarándokká. A külső törvény kényszere megszűnik és a Szentlélek által szívbe írt törvény lelkesíti az úton lévőt.
A zarándok célja: eljutni a templomhoz, amely aztán a belső templomra, a Szentlélek templomára irányítja a figyelmet.
A külső törvény megtartása nem válik fölöslegessé, hiszen az megtart a keretben és így még közelebb kerül a zarándok önmagához, így Istenhez és másokhoz is. Sőt, rádöbben arra is, hogy maga a Szentlélek hordozza, irányítja őt.
A külső út belső úttá válik, s a magányos ember már nincs többé egyedül: másokkal együtt még inkább Egy-Házban lakóvá válik, erősödik hitében, növekszik reménye és szeretete. Ez a zarándoklat célja.
Mária és József tudták ezt, amikor elindultak. Az élő, szerető Isten megtapasztalása indítja őket útnak újra meg újra. Ezt a tapasztalatot adják át a Gyermek Jézusnak, ebben a szerető légkörben nevelik a Fiút és viszik magukkal – a templom felé.
Amikor véget ér a külső zarándoklat, lélekben megerősödve fordulnak vissza és közben elveszítik a Gyermeket, keresni kezdik Őt.
Hol találják meg? Ott, ahová vitték. Amikor rátalálnak, a Gyermek tudatos válasza megdöbbenti őket: Atyja dolgaiban kell lennie (vö. Lk 2, 49). Jézus érti már a zarándoklat lényegét, s ebben a tudatosságban növekedik bölcsességben és kedvességben Isten és az emberek előtt (vö. Lk 2,52).
Amikor valaki zarándokká válik, a külső törvényt teljesíti továbbra is, de már egy belső szabadsággal. A Szentlélektől kapott belső szabadság ez, amely többé nem hagy nyugton, hanem tovább késztet új lépésekre Isten felé, a másik ember felé, önmagam felé.
Ha valaki megragad a kívülről érkező törvény teljesítésének szintjén, élete beszűkül, elfogy a hit és a remény, szeretetnélküli vallásossággá merevedik élete. Ha a Szentlélek áttör a külső világból a belső világba, lendületet kap az élet.
Mária és József elveszítik a Gyermeket, hogy visszakapják a Felnőtt Fiút. A gyermekről alkotott régi képük megváltozik, s közben ők maguk is változnak.
Ez a Szentév célja: legyen bátorságom elveszíteni, elengedni a bennem élő képeket, s a Szentlélek segítségével felismerjem a kapuban álló új képe(ke)t, amelyek közelebb visznek az élő Istenhez. Ezt jelképezi a Szent Kapu is, amelyet a Szentévben átlépünk, s így megváltozhatunk, átváltozhatunk másokkal együtt a Szentlélekben. Egy-Házban megújulva másokkal.
Ez a megújulás örömöt szül, amelyet nem tudok – és nem is akarok! – magamnak megtartani. Megosztom másokkal: jubilálok. Jubileumi öröm ez. A régi képek és elképzelések nem rosszak, csak már halottak – ezért kell elengednem azokat. Másképp nem lesz részem megújulásban, igazi örömben – és akkor a Szentév lelkes, örömteljes ünneplése – vagyis az igazi jubileum – elmarad.
Ahol csak kötelesség van, ott nincs krisztusi életvitel!
A megszokás kísértése veszélyes! Jó időnként feltenni a miérteket, mert észre sem veszem, s a megszokás gyorsan rabbá tesz. A Szentlélek pedig ezt végképp nem akarja!
Kutatók egy csoportja öt majmot zárt be egy ketrecbe. Középre egy létrát helyeztek, majd annak tetejére több banánt.
Amikor az egyik majom felmászott a létrán a banánért, a kutatók egy vödör vizet zúdítottak a másik négy majom nyakába.
Minden alkalommal, amikor egy majom megpróbált felmászni a létrán, leöntötték a többieket hideg vízzel. Hamarosan meg is tanulták a majmok, hogy aki el akar indulni a létrán, azt meg kell akadályozni, mert ha nem, jön a hidegzuhany fentről. Nem sok idő kellett, hogy egyik majom se próbálkozzon felmászni a létrán. Banán ide, banán oda…
Ezek után a tudósok lecserélték az egyik majmot egy újra.
Az új majom természetesen rögtön elindult a létrán, de a többi majom visszahúzta őt, pedig már nem is kaptak hidegzuhanyt. Az új majom persze nem értette, hogy miért kapja a verést, de pár alkalom után megtanulta, hogy a létrán nem mehet fel. Ezután lecseréltek még egy majmot és ugyanez történt. Elindult a létrán és rögtön kapott is érte… Ami furcsa, hogy az előző új majom is részt vett a verésben, holott nem tudta a miértjét, hiszen ő sosem kapott vizet a nyakába. A harmadik, negyedik és végül az ötödik majommal is megismétlődött ugyanez a történet. Most már nincs senki az eredeti öt majomból.
Senki nem tudja, miért nem lehet felmászni arra a létrára. Senki nem érti, miért nem lehet elindulni a banánért. Mégsem másznak fel érte. Miért?
Ha megkérdeznénk őket és tudnának beszélni, valószínűleg ezt válaszolnák: Nem tudom. Egyszerűen errefelé így működnek a dolgok. Ez mindig így volt és ezt így kell tenni.
Lehet, hogy épp feltesszük a kérdést önmagunknak: miért tesszük folyton azt, amit általában teszünk, amikor léteznek más utak, más megoldások is. Milyen irányba fejlődünk, ha mindig csak a régi, kitaposott utat követjük?
Csak ülünk lenn a létra alatt és valódi ok nélkül megtámadunk bárkit, aki őszinte szívvel kérdéseket tesz fel. És csak ülünk a létra alatt. Éhesen. Már a banán sem kell…
A Szentév kezdetén legyen bátorságom kilépni magamból, menjek a belső úton, hallgassam a Szentlelket. A zarándoklat azért szükséges, hogy rádöbbenjek arra, amit Anthony de Melo SJ így fogalmaz meg: „a múltat nem azért kell eldobni, mert rossz, hanem mert már halott”. Tanulni lehet és kell is belőle, el is kell siratni, ha szükséges, de túl sokat siránkozni fölötte nem érdemes.
Induljunk. Gyertek!
Vezetőkép: Jeruzsálem. Forrás: Unsplash