Dobszay Benedek: Azért kell nekünk jól csinálni, hogy példa lehessünk mások számára

A közelmúltban több olyan egyházon belül történt eset került a média kereszttüzébe, melyekben felmerült a gyermekekkel szembeni visszaélés gyanúja. De hogyan zajlik egy ilyen eset kivizsgálása? Mennyi idő alatt születik érdemi döntés az ügyben, és mi történik az áldozatokkal, vagy azokkal, akiket igaztalanul vádoltak? Az egyházjogi eljárás részleteiről Dobszay Benedek ferences szerzetest kérdeztük, aki az Emberi Méltóság Stratégia szakmai vezetője, egyúttal a Pápai Szent Gergely egyetem által kidolgozott gyermekvédelmi képzés szervezője a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán.

– Hogyan kezdődik egy ilyen egyházjogi eljárás? Kihez érkezik be a bejelentés? Mi alapján döntik el, hogy ki foglalkozzon vele?

– Minden eset egyedi. Először is minden egyházi szervezetnek van bejelentő oldala, de akár egy levél formájában, vagy egy beszélgetés során is érkezhet bejelentés. A lényeg, hogy az valahogyan eljut az adott közösség legfőbb elöljárójához. Itt fontos megjegyezni, hogy nincs mérlegelési jog, minden bejelentéssel kötelességünk foglalkozni, pontosan azért, hogy ne lehessen eltussolni ezeket az eseteket. Azt, hogy egy ilyen eljárást hogyan kell kezelni, pontosan leírja a Róma által kiadott esetkezelési szabályzat, az általuk meghatározott protokoll szerint járunk el, de persze ezeknek a helyi szinten való megvalósítása különböző lehet.

– Mi az első lépés ezután?

– Először azt a legfontosabb tisztázni, hogy van-e valós alapja a bejelentésnek: csak azt lehet lezárni, ahol egyértelmű és minden kétséget kizáróan bebizonyosodik, hogy „kacsáról” van szó. Ahol a gyanú árnyéka nem zárható ki teljesen, ott foglalkozni kell az esettel.

– Hogyan?

– Először azt kell tisztázni, milyen jellegű és milyen szintű visszaéléssel állunk szemben: hány éves az áldozat, betöltötte-e már a 18. életévét, kapcsolódik-e szexualitáshoz a bűncselekmény, esetleg cselekvőképtelen, vagy sérülékeny helyzetű személy ellen követtek-e el valamit? Azt tudni kell, hogy a súlyosabb esetekkel kapcsolatban mindig Rómában, a Hittani Dikasztériumnál hoznak döntést, míg például egy esetleges „hatalmi arrogancia” esetében helyileg is dönthetnek.

Azt is mérlegelni kell, szükséges-e polgári eljárást kezdeményezni, azaz bejelenteni az esetet a rendőrségen. Inkább bejelentjük feleslegesen – ha például a rendőrség szerint nem üti meg azt a szintet, vagy már elévült a bűncselekmény –, mintsem elmulasszuk ezt a lépést, holott szükséges lett volna. Ha a rendőrség úgy dönt, nem folytat nyomozást az ügyben, az egyházi eljárást akkor is tovább kell vinni. Azt is el kell dönteni, szükséges lehet-e további szervek, például gyermekjóléti vagy családjóléti szolgálat értesítése. Ez egy nagyon hosszú folyamat, amelyben – ha szükséges – az egyházi eljárással párhuzamosan együttműködünk a polgári szervekkel. Ha civil, pl. büntetőeljárás folyik, az egyházi eljárás végső döntésével alapszabályként meg is kell várni a polgári eljárás végét, annak eredményét.

– Mikor tiltanak el valakit a nyilvános munkavégzéstől?

– Ezt leggyakrabban annál a pontnál kell elrendelni, amikor kizártuk, hogy a bejelentés kacsa, azaz végig kell vinni az eljárást. Erről az elöljáró dönt. Manapság egyre gyakoribb, jó gyakorlat, hogy a vizsgálatot azonban egy általa megbízott független szakmai testület folytatja le, ez fontos változás a korábbiakhoz képest.

– Kikből áll ez a bizottság?

– Sok helyen három főből áll, akik között lehet pszichológus, jogász, egyházi személy, de változó, hogy egy esethez milyen külső szakértőre van szükség. A megvádolt személy kihallgatását gyakran egyházjogász végzi, vagy az ügytől függően az elöljáró.

– Az áldozatokat ki hallgatja meg?

– Ez egy nagyon érzékeny pontja a vizsgálatnak, hiszen a bejelentővel úgy kell beszélni, hogy az eljárás lehetőleg ne traumatizálja tovább. Ez egy kellemetlen, de szükséges része a vizsgálatnak, és attól is függ, hogy zajlik, hogy az áldozat mit vállal. A legtisztább az, ha van valamilyen tárgyi bizonyíték: például egy messenger üzenet, kép vagy akár egy konkrét tárgy, ami bizonyítékul szolgálhat. Ha az áldozat vállalja, akkor klinikai szakpszichológusi vizsgálat is történik, ami egy komoly meghallgatás több teszttel, ami alátámaszthatja, hogy az illető valóban igazat mond és traumatizálta őt az eset. Bizonyíték lehet az is, amikor egymástól függetlenül, akár különböző évtizedekben megesett, hasonló tartalmú bejelentések történnek valakivel kapcsolatban. Mint ahogyan az is árulkodó, hogy ezek alapján hogyan beszél a dologról az, akit megvádoltak. Sokszor történik elszólás, vagy beismerés.

– Mennyi idő alatt jut el egy ügy a végső döntésig?

– A kétezres évek elején központi szabályozást hoztak arról, hogy a kiskorú személyek ellen elkövetett szexuális abúzust fel kell terjeszteni Rómába. Erre azért volt szükség, hogy ezeket az eseteket ne lehessen helyi szinten eltussolni. Az ügyek nagy száma miatt azonban ezeknek a kivizsgálása nagyon sok időbe került. Azóta könnyítettek az eljáráson, de most is ott a végső döntés.

2021 előtt volt, hogy 5-7 évbe telt egy ügymenet, de az utóbbi években felgyorsult: fél, egy év alatt lezárul egy ügy. Sokszor egyébként az is hosszabbíthatja az eljárást, ha jelentkezik egy újabb áldozat.

A Róma által hozott szabályozások 2-3 évente új dokumentumokkal bővülnek, a 2010-es évek végétől például már nem csupán egyházi személyre, de egyházi kötelékben dolgozó világi személyekre is érvényesek (pl. egy egyházi iskola igazgatójára). Az ilyen esetekben ma már nem csak polgári eljárás indul, és ez azért is fontos, mert születhet döntés arról is, hogy az illető ne vállalhasson a továbbiakban egyházi tisztséget.

A szabályozás egyébként nyilvános és fent van a Szentszék honlapján, ahol az összes norma megtalálható több nyelven is. A magyar püspöki kar oldalának gyermekvédelmi menüpontja alatt is olvasható a normák szövegének magyarul elérhető része.

– Milyen szabályok érvényesek az eljárás során? Nyilatkozhat, beszélhet nyilvánosan például az elkövető?

– Az eljárás alatt egy dolog tilos: a gyanúsított nem veheti fel a kapcsolatot az áldozattal. Ha ezt mégis megteszi, az súlyosbító körülménynek számít. Ezen túlmenően az elöljáró bölcsességére van bízva, tesz-e más kitételt. Ez persze függhet az ügy természetétől, a személyiségi jogok megsértésének tilalmától és más körülményektől. Én személy szerint – amikor elöljáró voltam – soha nem tiltottam meg, hogy nyilatkozzon az illető, de itt bölcs mérlegelésre van szükség.

– Mi történik azokkal, akiket igaztalanul vádolnak meg?

– Ez egy iszonyú nehéz kérdés, de azért azt tudnunk kell, hogy az irodalom szerint a bejelentések körülbelül öt százalékáról beszélünk, vagyis a döntő többség nem „kacsa”. De egy ilyen történet sajnos mindig stigma marad annak, akit igaztalanul vádoltak meg. Törekedni kell rá, hogy pl. másik egyházmegyébe kerüljön az illető, hogy új lapot nyithasson, és ezekben az esetekben nagyon fontos, lenne hogy a sajtóban is megjelenjen, hogy valakit ártatlanul vádoltak meg. Tehát lényegi kérdés, hogy mindez hogyan tud nyilvánosságot kapni.

– A sajtó ráadásul mintha modern kori keresztényüldözésként tálalná ezeket a megrázó eseteket…

– Elöljáróban óvnám magunkat attól a hozzáállástól, amelyben rögtön a megtámadottság érzéséből reagálunk a sajtóban felvetett problémákra. A nyilvánosság segíthet szembenézni a valósággal. Ugyanakkor kétségtelenül lehet olyan tapasztalatunk, hogy nagyon ránk, katolikusokra van kihegyezve ez a terület. Ezt elsősorban inkább a bulvárnak tudom be, nem a keresztényüldözésnek, bár azt sem tartom kizártnak. Botrányból mindig lehet pénzt csinálni.

Az Egyház mindig ellenszélben működött. Nem esik jól hallani, de aki Istenhez akar tartozni, annak meg kell szoknia, hogy mindig lesz a világon egy olyan réteg, amelyik gyűlölni fogja. Ez a dolgok normális menete. Ugyanakkor ezen a területen, ha akarjuk, ha nem, dolgunk van.

Amit ezzel kapcsolatban fontosnak tartok, hogy nem védekezhetünk azzal, hogy máshol mennyivel több ilyen eset van. Ezt a közvélemény mindig relativizálásnak, „terelésnek” fogja tekinteni és még igaza is lehet. Mi azzal szerezhetjük vissza a hitelességünket, ha a saját házunk táján rendet teszünk.

Ezzel együtt viszont arra is rá kell mutatni, hogy a társadalom más szegletében is létezik a probléma. Nem szabad abba a hibába esni, hogy csak az Egyházban derítjük fel ezeket az eseteket, és utána hátradőlünk. Ezzel esetleg olyan helyzeteket fedünk el, ahol sokkal nagyobb a baj.

Azért kell nekünk jól csinálni, hogy példa lehessünk mások számára. Ez részint már meg is valósult, hiszen mi elkezdtük a megoldás kidolgozását. Amerikában már tömegével keresik fel az Egyházat olyan személyek segítségért, akiket valahol máshol ért sérülés, abúzus. Csehországban, ami egy szekuláris társadalom, egyházi iskoláktól kérik el civil intézmények az általuk már kidolgozott szabályzatokat. Bele kell állni ebbe a kérdésbe, ne takargassuk magunkat, hiszen az igazságra vagyunk meghívva, és nekünk itt a kezünkben a módszertan.
Az elmúlt pár hónapban magam is kaptam megkeresést pl. a református egyháztól és állami intézménytől is, hogy segítsek hasonló kérdésekben. Azt gondolom, hogy itt is tud az Egyház a világ világossága lenni.

– Nemrég több magyar püspök is kiállt és nyilvánosan bocsánatot kért azoktól az áldozatoktól, akikkel az egyházon belül történtek visszaélések. A gyakorlatban hogyan zajlik az áldozatok egyházba való visszatérése?

– Ez egy fontos kérdés, egyben fejlesztendő terület. Nagyon sokat fejlődtünk a bejelentés, a meghallgatás, a pszichológiai segítség területén. Olyan is előfordul, hogy az egyház fizeti az áldozat terápiáját. De ahhoz, hogy az egykori áldozat újra otthonra leljen az Egyházban, még sokat kell tennünk.

A jóvátétel tervezett, rendszer-szerű működésére van szükség. Erős gesztusok, amelyek még váratnak magukra. Külföldön már vannak erre jó példák, jóvátételi programok áldozatok számára, valamint például imanap, zarándoklat az áldozatokért.

Van arra is példa, hogy az áldozat anyagi jóvátételt kap, de a segítő, visszafogadó attitűd a legfontosabb. Ott kell mellé állni, ahol ő épp tart. Ehhez, sőt emellett pedig erős intézményi felelősségvállalás szükséges, ami azt jelenti, hogy nem csak az adott pap vagy személy felelős egy esetért, hanem az intézmény is felelősséget vállal, amelyben ez megtörténhetett. Emellett fontos lenne az áldozatok felé forduló jóvátételi gyakorlat kidolgozása. Ez a két következő fontos lépés Magyarországon.

Vezetőkép: Dobszay Benedek ferences szerzetes, az Emberi Méltóság Stratégia szakmai vezetője, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola gyermekvédelmi képzésszervezője az Axioma Központ tanulmánykötetének bemutatóján az Aranybástya Étteremben 2024. november 26-án. Fotó: MTI/Hegedüs Róbert