Ungváry Zsolt: Kell-e vegyülni más véleménybuborékokkal?
Az elmúlt két évben több településen is rengeteg bosszúság forrásává vált az az új szúnyogfaj, amely a már ismert, hagyományos vérszívónál sokkal kisebb, fürgébb és napközben is csíp, a legnagyobb kánikulában is a négy fal közé kényszerítve kertes házak lakóit.
A budapesti agglomerációban a lakók egy része sírva vagy átkozódva könyörög az önkormányzatnak a rovarok pusztításáért, mások viszont azzal érvelnek, hogy aki nem bírja, zárkózzon be, ne szennyezzük irtószerekkel a környezetet, ráadásul a szúnyog is élőlény, annak is joga van szaporodni. (Esetleg karriert csinálni és önmegvalósítani.)
Nincs olyan kérdés Magyarországon, amit a társadalom minden szegmense, valamennyi tagja ugyanúgy látna, ugyanazt értené alatta. Ennél sokkal fontosabb és átfogóbb témákban is eltérőek a fogalmaink, értékeink. Ha a különböző csoportok között nincs átjárás, az nem is szül konfliktusokat; ha azonban az egyik véleménybuborékba behatolnak kívülről, az vitákat eredményez, sőt egymás megalázását, már-már dehumanizálását idézi elő.
A nagyon másképp gondolkodók között (legyen az csak egy virtuális csetszoba vagy egy tényleges munkahely) nem érezzük jól magunkat. De nem is biztos, hogy szükséges ilyen helyzetekbe keverednünk. Egy ember képtelen bizonyos számú kapcsolatnál többet ápolni. A rokonokkal, barátokkal, a hozzánk közel álló közösségekkel (vallási, szabadidős, sport) fenntartott viszonyok mellett szükségtelen energiát ölni azokba, akikkel nem vagyunk közös nevezőn.
Hívők és ateisták, nemzetiek és globalisták, kormánypártiak és ellenzékiek acsarkodnak egymásra, erejüket jobb esetben a mások meggyőzésére, de leginkább a másik megalázására, legyőzésére próbálják fordítani, teljesen feleslegesen, sőt inkább kontraproduktívan. Ez az értelmetlen düh és önfelőrlés persze bármilyen témában előjöhet, akármilyen apróságon egymásnak uszulnak az emberek (dohányosok-nemdohányosok, fradisták és újpestiek, húsevők és vegánok); megannyi törésvonal szabdalja szét a közösséget.
Persze, így volt ez régen is: már az Árpád-korban István és Koppány, András és Béla, Kálmán és Álmos folyamatos testvérharcai zajlottak a hatalomért. Később ugyanez katolikus-protestáns, kuruc-labanc, polgári-kommunista kiadásban. A csoportok között pedig nincs átjárás; de talán nincs is rá szükség. Kell-e vegyülnünk, ismerjünk-e meg minden nézetet, vagy maradjunk a saját világunkban, ahol otthon érezzük magunkat?
A világ túlságosan interaktívvá vált. Régen nem is találkoztunk a mi életformánkkal, értékeinkkel, nézeteinkkel gyökeresen ellentétes elemekkel. Mára az interneten keresztül a tőlünk fényévekre lévők is egy pillanat alatt belátnak legszemélyesebb ügyeinkbe, s már ítélkeznek is fölötte. Ráadásul a felnőtteket pont annyira érintik a szövegértési problémák, mint a diákokat, csak az idősebbeknek nem kell mindenféle kompetencia-teszteken és PISA-felméréseken számot adni erről a képességükről.
Mindenhez azonnal hozzá akarunk szólni, mindenkit rögtön számon kérni. Pedig Jókait vagy Móriczot sem tudjuk felkérdezni, ha valami nem tetszik. A rendszerváltás környékén megjelent egy hazai folyóiratban a világháború után emigrációba kényszerült kiváló nyelvész-történésznek, Padányi Viktornak egy tanulmánya, ami a baloldalból heves érzelmeket váltott ki. Leszedték a keresztvizet a szerzőről, uszító kampány indult ellene, sőt fel is jelentették. Amikor a hatóság vizsgálódni kezdett, akkor derült ki, hogy Padányi 1963-ban Ausztráliában meghalt.
A keresztény felfogás szerint a bűnt elítéljük és üldözzük, a bűnösnek azonban megbocsátunk. A liberálisok ezt a feje tetejére állították: szerintük a bűn relatív, nem is létezik, akár naponta felcserélhető, mi számít annak, de az egyéneket, ha úgy véljük, hibáztak, megsemmisítjük. Náluk a hibára mindig van bocsánat, a hibázónak azonban sosem.
