Ungváry Zsolt: A történelmet nem a gyáva, kisszerű alakok írják
A felemásra sikeredett rendszerváltás egyik ikonikus jelenete volt 1992. október 23-án, amikor a forradalom évfordulóját harmadszor lehetett valóban szabadon megünnepelni, a Kossuth téren Göncz Árpád államfő mondott volna beszédet. Göncz meglehetősen ellentmondásos szerepet töltött be, a nemzeti kormány intézkedéseit, az igazságtétel megvalósítását többször elszabotálta, sokan nem alaptalanul arra gyanakodtak, hogy valójában nem ő dönt fontos kérdésekben, hanem azok, akik mögéje bújva befolyásolják.
Azon az őszi estén a tömeg – elsősorban volt ötvenhatosok, egykori bajtársai – kifütyülték a köztársasági elnököt. A kortársak tudatába beleégett a pillanat, de az eltelt hosszú idő miatt talán sokan mit sem tudnak arról a szerencsétlen, esetlen idős emberről, aki zavartan toporog, kétségbeesetten pillog oldalra, mi legyen, mígnem kisomfordál a Parlament előtt ácsolt dobogóról, mint ahogy a rossz tanuló kullog a helyére. A Blokád című film is remekül bemutatja, mennyire nem volt ura Göncz a döntéseinek, elsősorban az SZDSZ kemény magja határozott arról, mikor mit mondjon, hová álljon, és beszéljen-e egyáltalán.
Ekkor már, a Demokratikus Charta égisze alatt megtörtént a régóta eltervezett összeborulás az állampárti utód MSZP és az ál-rendszerváltó, ál-liberális SZDSZ között, aminek eredménye 1994-ben a régi rendszer rossz emlékű figuráinak visszatérése, a pufajkás Horn Gyula miniszterelnöksége, majd némi polgári kitérő után Gyurcsány hazugságra épülő szomorú-dicstelen rémuralma lett. A történelem kerekét azonban nem lehet visszaforgatni; ahogy ’56 szellemisége és igazsága is győzedelmeskedett, úgy a balliberális oldal súgói, manipulátorai, láthatatlan főnökei is csak 2006-ig tudták megtéveszteni a magyar népet, amelyik olyan erősen immunizálódott, hogy a globalisták azóta se nyertek idehaza semmit. (Legfeljebb Budapestet öltöztetik időnként vörös – újabban szivárványszínű – rongyokba, de hát ez is a magyar história része…)
Joe Biden visszalépése kicsit hasonló Göncz október 23-i fellépéséhez. Más dimenziókban persze, de neki is füttyögtek, pfújoltak, ő idétlenül pislogott jobbra-balra, nem is tudván, mi történik körülötte, várva az instrukcióra, mikor intenek, hogy sétáljon le a színpadról.
Nem tudjuk, Amerikában mi fog következni. Legutóbb már kaptunk ízelítőt az észak-koreai szintű választási rendszerből: a szavazó halottakból, hirtelen megtalált százezernyi demokrata voksból, az egyoldalú levélszavazatokból, a gyanúsan az utolsó pillanatban megforduló trendekből. Lehet, hogy még egy ciklust összeeszkábál magának a bukott rend, Horn vagy Gyurcsány (bocsánat Kamala Harris vagy akárki) képében, de a történelmet nem lehet megerőszakolni.
A történelem fő utcáján ugyanis sosem a bábok, a megalkuvók, a gyávák, a kitartottak járnak, hanem a bátrak, a vízióval rendelkezők, az elveikért bárkivel szemben kiállni merők. 1989. június 16-án még Magyarországon állomásoztak a megszálló szovjet csapatok, épp csak felvetődött a többpárti szabad választások lehetősége, létezett az MSZMP (Kádár pártja; nota bene, Kádár is élt még), ezért nem volt teljesen tét nélküli Orbán nagyhatású, a kommunistákat és a szovjeteket egyaránt nyíltan támadó beszéde. Egy olyan politikus első közszereplése volt ez, aki később minden idők leghosszabban regnáló magyar miniszterelnöke lett, s aki úgy tud ma tárgyalni a világ nagyhatalmainak vezetőivel, hogy saját véleménye és a képviselt érdekek érvényesítése reményében akár a konfliktust is felvállalja; Göncz nem mert néhány fütyülő idős ember szemébe nézni.
A fentebbi párhuzamot folytatva, Amerikában a leépült, szenilis, demens, a lépcsőn eleső, színpadon eltévedő, konferencián elszundító Bidenhez hasonló korú, de merőben más temperamentumú, az igazába vetett hittől megerősödött Trump egy ellene elkövetett merénylet után úgy tudott a menedéket adó pulpitus mögül vérző füllel felállni, a halálfélelem okozta bénító sokkból éppen ocsúdva, hogy nem a megbízóit kereste tekintetével, nem azt leste, merre lépjen le, és vajon mire kap utasítást, hanem öklét fölemelve, harcosan kiáltotta bele a világba a krédóját.
A gyengék, a megalkuvók, a simlisek, a gyávák, a tévelygők is vihetik sokra, ha ügyesen helyezkednek. De a jövő, az élet, az igaz út és a teremtésre hivatott hatalom nem az övék. A történelmet nem nyafogó zsúrpubik írják, hanem férfiak. Igen, kedves feministák, a férfiasság egy férfinál erény, és ez az erőt jelenti, a hatalmat, a magabiztosságot, a bátorságot. Mindenkinek jobb, ha egy közösséget – egy várost, egy országot, egy birodalmat – ilyen figurák vezetnek.
Címlapképen Joe Biden és Göncz Árpád.
