Ungváry Zsolt: Értelmetlen áldozatok; a halál háborús kultúrája
Az emberi élet egészen különleges adománya a világegyetemnek. Nem csoda, hiszen az Isten a saját képmására alkotott bennünket.
Sokáig azt hittem, ez csak valami képletes dolog, esetleg arra vonatkozik, hogy bennünk is megvan a szeretet, ami az Ő lényege, és képesek vagyunk felfogni és csodálni az Ő fantasztikus alkotását, mert a szívünk és az agyunk hasonló az Övéhez. Közben azonban rájöttem, hogy ezt is – mint oly sok mindent – szó szerint kell érteni. Az Isten külsejét ugyanis mindannyian ismerjük, sokan személyesen is látták. Hála a torinói lepelnek és a megannyi művészi ábrázolásnak mi is tudjuk, hogy nézett ki. Mint mi. Csakhogy ő a kezdetektől fogva létezik („Mielőtt Ábrahám lett volna: én vagyok.” Jn. 8,58), vagyis nem Jézus Krisztus vette fel az ember képmását, hanem az ember az Istenét.
Éppen ezért minden élet felfoghatatlanul értékes, egyedi és megismételhetetlen. Ezért nem szabad elpusztítani sem az anyaméhben, sem később: nincs joga senkinek, hogy bármikor és bármiért elvegye azt a másiktól.
Amíg valaki felnő, az édesanyja, a szülei, a rokonai, a környezete rengeteg munkával, fáradsággal, áldozattal táplálják, óvják, nevelik, szeretik. Cserébe rengeteg örömöt ad, elsősorban azzal, hogy van, hogy létezik.
Mielőtt megszületne, az anyja testében fejlődik kilenc hónapon keresztül, eleinte hányingerekkel, rossz közérzettel, később megnövekedett súllyal, a mozgás korlátozásával nehezítve a napjait. A szülés fájdalma és aggodalmai után háromóránként szoptatás, tisztába, tevés, fürdetés, altatás, éjszakai felriadások, napközbeni nyöszörgések, csuklások és fulladozások; majd a pempők elkészítése, a víz forralása, alma reszelése; a betegségek, a virrasztások, az izgalmak, az imák, a kialvatlanság. Az óvodába, iskolába kísérés, hajnali felkelések, öltöztetés, játék, várakozás a kapuban; különóra, edzés, várakozás, buszozás, gyaloglás, hóban-fagyban, melegben. Együtt tanulás, énekkar, barátok, nem jön haza idejében, aggódás, eltöri a lábát, ágyba a reggeli, nem veszi fel a telefont, aggódás…
És persze a megannyi lemondás, félelem, anyagi, lelki, fizikai ráfordítás mellett a határtalan öröm: visszamosolygott, megette a banános krumplit, felállt, második lett a futóversenyen, csak két négyese lett a bizonyítványban, kriksz-krakszot rajzolt anyák napjára, családi foci a testvérekkel és apával… A szeretet végtelen és önzetlen kiáradása…
Mindez, mondjuk, húsz éven keresztül, hétezerháromszáz napon, vagyis százhetvenötezer-kétszáz órán át mindig, szünet nélkül. És ekkor érkezik egy behívó, jön egy teherautó, megáll a kapu előtt, belökik a gyereket, elviszik a frontra, ahol másnap egy golyó vagy gránát vagy egy leomló házfal végez vele. Százhetvenötezer-kétszáz óra, tízmillió perc öröme, bánata, munkája, szenvedése, ígérete, boldogsága lesz oda egyetlen perc alatt.
Mindaddig, amíg fegyverkereskedő hiénák, megfizetett, erkölcstelen politikusok, „léhűtők, hitványok, lelketlen szolgálók, haszonlesők” elhúzzák, támogatják a háborút, fiatalok tízezrei halnak meg értelmetlenül, egyetlen pillanat alatt tönkre téve évtizedek megannyi befektetését. És ahelyett, hogy ezeket a háborús kufárokat vonnák felelősségre, vagy küldenék a frontra (folytatva az iménti idézetet: „A harcokban elbújtok, s osztásnál tolongtok egymás előtt”) még van pofájuk bírálni azt a politikust, aki talán egyedüliként próbál ez ellen tenni.
A szent szláv pápa nem érhette meg, és talán nem is sejtette, hogy rövidesen Európa két szláv népe öli egymást halomra a nyugat álságos sopánkodása és lelkes közreműködése közepette, amihez még saját honfitársai is tapsolnak majd. De amikor a halál kultúrájáról beszélt, váteszként erre is gondolhatott.
A kiemelt kép illusztráció. Forrása: Freepik
