Nógrádi Gábor: Minden embernek egyéni feladata van a földön
Vajon milyen életet élhetett az ifjú Jézus, mielőtt megkezdte nyilvános működését? Mikor jött rá, mi az életfeladata, és hogyan fogadta a felismerést? Neki is nehéz volt élni a rá bízott talentumokkal? – Talán mindannyian feltettünk már magunknak hasonló kérdéseket. Éppen ezért különösen lebilincselő és magával ragadó Nógrádi Gábor legújabb könyve, az Akit keresnek: Jesua, amely a kamasz Jézus életébe, küldetésének megtalálásába enged bepillantást. Egy csapásra beszippant minket a Bibliából ismert környezet, s a történet egyedi, mégis ismereteink közé tökéletesen beilleszthető világa, hiszen mindannyian útkeresők vagyunk s – ha csak rövid időre is – voltunk kamasz lázadók. Most fogódzóra találhatunk az ifjú Jézus példájában, hiszen sokunk számára ebben a nehéz életkorban derül ki, „mi lehet az életben a feladatunk”. A könyvről az íróval, Nógrádi Gáborral beszélgettünk.
Kíváncsi vagyok, vajon hogyan dönt egy író egy-egy téma mellett, milyen módon barátkozik össze a regényének szereplőivel? Miért éppen Jézus életének ezt a homályba boruló szakaszát választotta a mű alapjául?
Nem tudom, más írók, hogyan emelnek ki aktuális témáikból egyet, és hogyan választanak a történetükhöz szereplőt, szereplőket… Érdekes lenne utána nézni, kutatni… Én talán túlságosan is tudatosan, mondhatni, didaktikusan választok… Szóval határozott céllal jelölök ki témát is, történetet is, szereplőket is. Már a legelső könyvem, a Gyerekrablás a Palánk utcában esetében is tudatosan nyúltam elvált szülők gyerekének a lázadásához, mint témához, mert akkor, negyven éve sok volt a válás. És a válások általában jobban megviselik a gyerekeket, mint a felnőtteket. Ha ötven könyvemet végignézi, ide értve a felnőtteknek írottakat is, sőt, a novellák egy részét szintén, mindig egyértelmű, mi volt a célom. Úgy értem, a tanítási célom ezzel vagy azzal a történettel. Vállalom, hogy túlságosan tudatos és didaktikus vagyok. Ez nem minden kritikusomnak tetszik. Új könyvem, az Akit keresnek: Jesua témája és a főszereplő kiválasztása mögött is céltudatos döntés állt. Arról akartam írni, hogy minden embernek – képességeitől és tehetségétől függően – határozott egyéni feladata van a földön. Persze lehet, hogy nem tud róla, vagy nem vállalja, esetleg akadályozzák a körülmények, de hogy személyes küldetése van vagy lehetne, az biztos. Nem tudom más, ha erről regényt írna, kit választana főszereplőnek példázatként. Én a kamasz Jézust emeltem a történetbe. Azért az ifjút, mert szinte mindig ebben a lázadó életkorban derül ki, ha kiderül, mi lehet az életben a feladatunk. Ekkor harcolunk a legelszántabban azért, hogy azok legyünk, akik lehetünk. Regényemben Jézus, vagy arámi nevén Jesua is ekkor tudja meg, mi az elrendeltetése.
A téma és a főhős kiválasztását most már értem. De mennyire fikció, és mennyire személyes hitvallás ez a mű? Nehéz vagy éppen könnyű téma Jézusról írni?
Abból a szempontból természetesen fikció, hogy az evangéliumok nem szólnak Jézus 13-30 éves kora között életszakaszáról. Ugyanakkor nyugodtan nevezhetjük személyes hitvallásnak is, hiszen, mint minden felnőtt ember, én is voltam kamasz, én is lázadtam a felnőttek gyakran nyomasztó világa ellen, és nekem is fel kellett vállalnom a „küldetésemet”. A küldetésemet, az írói munkát, amiben szinte mindenki akadályozott, de főleg a diktatúra, hiszen egy pártember utasítására még gimnáziumba se mehettem. (Annak a kádernek egyébként hálás vagyok, mert a kudarc engem megerősít.) A második kérdésére, hogy nehéz vagy könnyű Jézusról írni, csak azt válaszolhatom, hogy is, is. Nehéz, mert nincs róla információ, és könnyű, mert az evangéliumokból olyan pontosan kirajzolódik a Megváltó karaktere, hogy nagyon tehetségtelen írónak kell lennie annak, aki az evangéliumokban közölt tetteiből, a magatartásából, a megnyilvánulásaiból nem tud visszakövetkeztetni arra, milyen lehetett ifjúkorában.
Olyan könnyű azért nem lehetett, hiszen szinte egyetlen regényt, filmet sem ismerünk, amelyik a fiatal Jézusról szól. Az írói képzeleten túl, feltételezem, nagyon alapos kutatómunka előzte meg a regény megírását, hiszen az alakok szinte tökéletesen beleillenek a bibliai keretekbe, a környezetet és a háttért pedig úgy rajzolta meg, hogy szinte érezzük a barlang előtti leanderbokor illatát, miközben az olvasás során összerakosgatjuk egy történelmi puzzle darabkáit?
Minden könyvem esetében jelentős kutatómunka előzi meg az írást, ahogyan ez természetes minden író, újságíró, tudós, sőt, minden mai ember számára, aki valamit alkotni akar, vagy valamire kíváncsi. Akkor is szükség van ismeretgyűjtésre, ha a történet ma játszódik, de akkor különösen, ha a múltban. Az adott témában mindent elolvasok, kijegyzetelek, amihez hozzájutok. Ez ma már az internet korában könnyebb, mint 35 éve volt, amikor A mi Kinizsink című regény előkészülete során hónapokig a könyvtárban ültem. A Jesuához is éveken át olvastam, anyagot gyűjtöttem, régen megjelent vagy ritka könyveket kutattam fel, sőt, elutaztam azokra a helyszínekre, amelyek a történetben szerepelnek, Jeruzsálembe, Betlehembe, Názáretbe. A mai városok persze csak hangulatot, érzést, valamiféle szellemi hátteret adtak az íráshoz. Azt is elárulom, hogy ha regényt írok, illusztrációs képeket keresek a neten a témához, és a fotókból készített montázst időnként előveszem, ha lankad a képzeletem és az írásban elakadok. Például az említett bokor fotóját a barlang előtt. Mondjuk ez a bokor nem leander, de kicsire nem adunk.
Ez nagyon érdekes…! Talán nem csak nekem, hanem az ifjabb és idősebb olvasóknak is. Apropó! Ha jól sejtem, ez a mű nem csupán fiataloknak szól, hanem mindenkinek, aki fogékony erre a témára, ugyanakkor önmagában is kalandos történetet kínál az olvasó számára. Tud kapcsolódni a mű egy hívő ember gondolatvilágába, vagy tekintse mindenki fikciónak a regény alapjául szolgáló történetet?
Terézia, az egyik hívő olvasóm, magyartanár Nyíregyházáról ezt írta: „Nem tudtam letenni a könyvét, míg el nem olvastam… Még mindig könnyes az arcom… Régen érintett meg ilyen mélyen egy könyv, mint most a Jesua. Köszönöm! Csodálatosan szép írás. Egy apokrif evangélium. Számomra – családi indíttatás okán is és saját értékrendem szerint is – Jézus a követendő példakép. Annak ellenére, hogy maradéktalanul betartani az ő tanításait földi halandó nemigen tudja.” Ezt csak azért idéztem, hogy jelezzem: kapcsolódni tud a regény egy hívő ember gondolatvilágához. Szintén hívő keresztény alkotó értelmiségi, T. Vera így fogalmazott: „Ez nagyon jó, olvastatja magát, izgalmas, érzelmes, szép és igaz (vagyis akár igaz is lehet), köszönöm. A mai napon jó volt velük együtt lenni … és izgulni mikor jön rá Jesua maga is, hogy Ő az!…” És ha már dicsekszem, egy mai mailból idézek. K. Emőke írta egy Baranya megyei kicsi községből: „Eredetileg a 13 éves fiamnak rendeltem az Akit keresnek: Jesua c. könyvet, miután a Petepite és az Alex hét napja nagyon mély nyomokat hagyott mindkettőnk lelkében. Természetesen „előolvastam”, hogy felkészült legyek, ha majd beszélgetünk róla. Nehéz megfelelően kifejezni a megilletődést, amit érzek még napokkal a könyv elolvasása után is. Csodálatosan sikerült megmutatni az Isten-ember születését, a szülők féltő aggodalmát, a kor jellegzetes életkörülményeit, a gyerekeknek a családban elfoglalt helyét, játékait, egymásért érzett felelősségét, a történelmi kontextust, a vallási szokásokat – mindezt megható közvetlenséggel, mélységes empátiával. Úgy érzem, klasszikus mű született, amit minden gyereknek (és felnőttnek is) szívből ajánlok.” Elnézést, hogy ilyen hosszan idéztem.
Ha jól sejtem, a levélírók már nem tízen- vagy huszonéves ifjak…
Valóban nem…
Mi a véleménye, tapasztalata, hogyan fogadják napjainkban a fiatalok ezeket a régi korokba visszanyúló történeteket, egyáltalán a papír alapú pláne kortárs regényeket, amikor egy kattintással a legújabb virtuális világba is ellátogatnak? Íróként hogyan látja, mivel és milyen mértékben szólíthatóak meg a mai fiatalok?
Hűha! Ez nagy téma. Csak egy nagy tanulmánnyal válaszolhatnék. De hogy mégis mondjak valamit: különböző olvasói és „nemolvasói” rétegek vannak. Engem sem olvas, minden szépirodalmat kedvelő fiatal. Ha tíz százalékuk kötődne a történeteimhez, elégedett volnék. Vannak persze hűséges ifjú olvasóim, mint az idézett K. Emőke fia. Neki talán, illetve az ő katarzisának, a szorongásai feloldásának az én könyveim segítenek. Másoknak mások könyvei. És milliók vannak, akiknek a lelkét nem könyvek, hanem filmek, zenék, táncok, vagy éppen imák tartják békében, egyensúlyban. Ez egy hatalmas téma. Messze túlnő a mi interjúnkon. Ami a papíralapú könyvek olvasását illeti: ezek a könyvek még tartják magukat a digitális olvasmányokkal szemben.
Milyen regényen dolgozik mostanában, mit várhatunk Öntől legközelebb?
Mindig öt-hat vasat tartok a tűzben, öt-hat témán meditálok párhuzamosan. Most talán – meg fog lepődni – harminc évvel a bemutató után a Sose halunk meg című film alapján tervezek regényt írni. Ami persze jóval bővebb, hosszabb történelmi kort átfogó történet lesz, mint a filmsztori volt… Már, ha meg tudom írni…