Ungváry Zsolt: Baj-e, ha nem teljes az összhang Brüsszellel?
Ha EU-csúcsot tartanak, újabban jó eséllyel a magyar ellenvélemény az egyik fő téma. Ha mi nem kekeckednénk, érzékelteti a sajtó egy része, minden remekül működne.
Már itt lenne fél Afrika, már ki sem látszanának az ukrán mezők a leszállított tankoktól, önjáró lövegektől, elborítanák a földet a kilőtt töltények hüvelyei, és Oroszország kapitulált volna. Ha nem áskálódnánk örökösen, már mindenki választott neme szerint élhetne, nem pedig abban a rab-testben, amibe a fogantatásakor kényszerült; nem volnának elavult férfi-nő felállású családok, a legkülönfélébb genderek permutációi alkotnának közösségeket a világ különböző tájairól örökbe fogadott gyermekeket nevelgetve. Ha nem hivatkozna folyton ez a kis ország holmi vétójogra meg alapító szerződésekre, megszüntethették volna rég a vallást, a keresztény egyházakat, kitörölhették volna Isten nevét a himnuszokból („Véletlen kialakulás áldd meg a magyart!”, vagy „Nobody save the king!”), de eltörölhették volna már a nemzeteket is, amelyek csak a konfliktusok és az önzés melegágyai. Már felvehette volna az Unió az irdatlan spekulációs kölcsönt a végítéletig fizetendő kamatokkal.
Miért nem húzzuk meg magunkat, és maradunk a szürke zónában? Miért nem tudunk szép csendben elpusztulni, feloldódni a többiekkel együtt, akiket ez láthatóan kevéssé zavar? Honnan a küldetéstudat?
Már Attila, a legendás hun király úgy nevezte magát, hogy „Isten ostora”, amikor 452-ben Itália ellen vonult, hogy a bűnös, korhadt birodalmat elpusztítsa. Leó pápa meggyőzte, hogy forduljon vissza. Valószínűleg megígérte neki, hogy majd ő és utódai kézbe veszik az erkölcsöket, a nyugatot pedig a helyes irányba fordítják. Attila hitt neki, és nem rombolta porig Rómát.
A középkorban mi voltunk a kereszténység védőbástyája, abban a szent meggyőződésben véreztünk és hullottunk, hogy áldozatunkkal megmentjük a nyugatot, a krisztusi hitet. Ahogy manapság sokan csak fásultan legyintgetnek, hogy „Kolozsvár, Ungvár, Kassa: ezek örökre elvesztek, felejtsük el”; őseink nem mondtak le az elvesztett területekről. Szerencsére Budáról, Székesfehérvárról, Kecskemétről, Pécsről nem ezt gondolták a korabeliek, így fel is szabadultak a török megszállásból. Bezzeg Konstantinápoly visszavívását a keresztény Európa meg sem kísérelte. (Az oroszoknak 1877-ben kis híján sikerült, de az angol flotta megakadályozta.)
1848-49-ben már egész Európa elcsendesült, csak mi emeltük magasba a szabadság fáklyáját. 1956-ban is elsőként lázadtunk fel igazán a megszállás ellen, és mutattuk meg a térségünket Jaltában könnyedén a szovjetek prédájául odalökő Nyugatnak, hogy nem akarjuk sem a kommunizmust, sem a dicsőséges Vörös Hadsereg jelenlétét.
1989-ben, amint a világpolitika eseményei erre lehetőséget adtak, azonnal kinyilvánítottuk a függetlenségi vágyunkat, és az egyik első demokratikus, nemzeti-konzervatív kormányt prezentáltuk nagy bánatára a már akkor egy új hűbérúr után vágyakozó balliberálisoknak. (Próbálták is megdönteni: taxis blokád, hazugságok terjesztése külföldön stb., nincs új a nap alatt.)
2010-et követően ismét olyan kormányunk van, amelyik a történelmi örökséget képviselve nem hajlandó elfogadni a felszámolásunkra irányuló szándékokat. A túlélés vágyát hívhatjuk kekeckedésnek, a nemzeti szempontok érvényesítését szélsőségességnek, a kereszténység és a hagyományos életforma védelmét maradiságnak vagy ilyen-olyan fóbiáknak, a békevágyat oroszpártiságnak. Attól még ez az egyetlen út, amit egy tisztességes magyar politika követhet. Amíg így lesz, meg is fogja kapni ehhez a bizalmat a többségtől. A többiek pedig berzenkedhetnek, s közben csendben élvezhetik ennek előnyeit.
Mert ők is jobban szeretnek nyugodtan járkálni este is az utcákon, mint égő autók között, ahogy például az irigyelt franciák.
A címlapképen EU-csúcs Brüsszelben. Forrás:MTI/AP/Johanna Geron
