„Nem vagyok rossz, csak nagyon, nagyon szerencsétlen”
Szendrey Júlia Keszthelyen született, apja, Szendrey Ignác a Festetics-birtok tiszttartója volt. Legendásan magas színvonalú neveltetését innen indulva alapozták meg: tízévesen a mezőberényi Wenckheim-kastélyban működő leánynevelő intézet, később a pesti Tenczer-Lejtei Leánynevelő, majd a mezőberényi Celestim-kastélyban működő leánynevelő tanulója volt.
Amikor édesapja a Károlyiak jószágigazgatója lett, a család Szatmár vármegyébe, Erdődre költözött. Petőfi Sándorral 1846. szeptember 8-án, a nagykárolyi megyebálon ismerkedett meg: az akkor már ismert költő rögtön elnyerte a lány szívét, s az is beleszeretett Júliába. A Szendrey-család fejének tiltása ellenére éppen egy évvel később, 1847. szeptember 8-án kötöttek házasságot az erdődi kastély kápolnájában. A mézeshetek – amikor a Szeptember végén is született – Koltón, Teleki Sándor kastélyában teltek.
A szenvedélyes, de viszontagságos szerelem és a boldog, de rövid házasság lett ihletője Petőfi Sándor legszebb szerelmi lírájának, annak köszönhetjük nemcsak a Szeptember végén, hanem a Minek nevezzelek?, vagy a Reszket a bokor, mert… című költeményeit is.
Az ifjú házasok Pesten az irodalmi élet ünnepelt párja lettek. Júlia rövid hajat viselt, szoknya helyett gyakran hordott nadrágot, és – a különc francia írónőhöz hasonlóan – szivarozott is. Amikor kitört a forradalom, ő varrta és tűzte férje mellére az első piros-fehér-zöld kokárdát, ugyancsak francia mintára. Ekkortájt már állapotos lehetett; fiuk, Petőfi Zoltán 1848. december 15-én született meg, amikor a költő már a honvédseregben szolgált.
Petőfi a családot a szabadságharc vége felé Székelyföldre menekítette. Júliával utoljára 1849. július 20-án, Tordán látták egymást, akkor, amikor Petőfi Bem apó seregéhez indult. A családhoz ezután már csak egy-két levele, majd a július 31-i segesvári csata után halálhíre érkezett meg.
Petőfi elestének nem volt szemtanúja, így Júlia – kisfiát hátrahagyva Kolozsváron – elindult, hogy megtudjon valamit férje sorsáról. Haynau személyesen utasította el az asszonyt, amikor az Törökországba próbált útlevelet szerezni, mert azt hallotta, Petőfinek sikerült oda szöknie.
A kétségbeesett nő visszaköltözött apjához Erdődre, ahol megismerkedett Horvát Árpád történésszel. Tíz nappal Petőfi halálának évfordulója előtt férjhez ment hozzá. Ebbéli döntésében szerepet játszhatott az is, hogy a házassággal anyagi helyzete rendeződött, és így volt lehetősége arra, hogy gyermekét méltó módon nevelje fel.
Az esküvő hírére Júlia a támadások kereszttüzébe került, az emberek elfordultak tőle, súlyos és ízléstelen pletykák keltek szárnyra. Szendrey Júliában az istenített költő hűtlen özvegyét látták, noha – ma már tudjuk – inkább mondható tragikus sorsú asszonynak, vagy ahogy Schöpflin Aladár író-műkritikus fogalmazott:
„a Petőfi-legenda áldozatának”.
Arany János – Petőfi legjobb barátja – A honvéd özvegye című versében fejezte ki felháborodását. Tény, hogy a verset akkor adták ki, amikor már sem Arany, sem Szendrey Júlia nem élt. Így Arany sem tudhatta, hogy verse mennyire meghatározza majd a közvélekedést Júlia irányában.
Szendrey Júlia maga is írt verseket és fordított: 1856-ban jelentek meg először Andersen-fordításai, és az utókor számára is figyelemre méltóak esszéi.
Arról, hogy első férje emlékéhez soha nem lett hűtlen, naplójegyzetei és feljegyzései tanúskodnak. Ezeket Júlia barátjának és titkárának, Tóth Józsefnek ajándékozta, aki Horvát Árpáddal és az irodalomtörténész Gyulai Pállal, Júlia sógorával abban állapodott meg, hogy semmit sem hoznak nyilvánosságra. A két férfi ehhez olyannyira tartotta magát, hogy Gyulai azt terjesztette: a naplót és a kéziratokat Júliával együtt a sírba tették.
A rendkívüli irodalomtörténeti értékkel rendelkező kéziratok végül csak 1925-ben kerültek elő, Mikes Lajos tette azokat közzé három évvel később. „Naponként árvább” címmel 2016-ban jelent meg Szendrey Júlia leánykorától haláláig vezetett naplójának teljes kiadása, benne az asszony megrendítő személyes sorsával és házasságainak történetével.
Júlia második házasságból négy gyerek született, ennek ellenére sem találta meg újra a boldogságot. A férje iránt érzett kezdeti tisztelet és barátság is elmúlt, férje pedig egyre rosszabbul bánt vele. Erről naplójában így írt:
„Benne megmentőmre véltem találhatni, s nem másra csak egy kéjenc állatra találtam?!”
A már nagybeteg asszony – méhnyakrákban szenvedett – végül elhagyta Horvátot. Utolsó évét egy apja által vásárolt kis lakásban töltötte el, boldogtalanul, kirekesztve, magányosan halt meg 1868. szeptember 6-án.
Temetéséről idős apja gondoskodott, koporsóját csak tragikusan rövid életű Zoltán fia kísérte. A Kerepesi temetőben, a Petőfi családdal közös sírban nyugszik.
Több szobra áll országszerte, Keszthelyen és Pécsett utcát neveztek el róla, szülőhelyén pedig emlékszobát rendeztek be. Emléktábláján – amely a keszthelyi Goldmark Károly Művelődési Központ előcsarnokában található – ez áll:
„Nem vagyok rossz, csak nagyon, nagyon szerencsétlen”.