Egyedül nem tudtam volna 7500 családot etetni

– Hogyhogy nem együtt jelentek meg a NEK-en Csókay Andrással?

– Együtt visszük ugyan az Afréka Alapítványt és az egész afrikai missziót, de a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus hírnökeiként mindketten rettentően elfoglaltak vagyunk, ezért egyszerre egy helyen soha nem lehet minket látni. Esetleg néha fotózáson, amikor a szünetben végre megöleljük egymást, hogy „Szia, tesó, hogy vagy? Még élsz?”

– Mindig együtt vitték ezt a missziót?

– Nem, de a célunk egy. Hogy a kezdetekről meséljek: Csókay András már háromszor járt Nigériában, amikor én még szinte azt sem tudtam, hogy az hol van a térképen. Elmentem egy előadására, ahol kiderült számomra, hogy ahol Csókay dolgozik Nigériában, ott nagyon mélyen hívő katolikus közösség él, és az érsek atya a fenntartója a katolikus kórháznak. Megkértem: amikor négy nap múlva újra kiutazik, kérdezze már meg, hogy kell-e belgyógyász? Mikor hazajött, mondta boldogan, hogy „persze!”. Ott amúgy mindenki vigyorog, olyan boldogok, noha mennyi nélkülözés van – ráadásul nagyon vendégszeretőek. Végül kimentem teljesen egyedül.

Az volt az álmunk, hogy 24 orvossal kéthetes váltásban le tudjuk fedni az egész évet jelenléttel, hisz akkor tudunk küldeni adományt, itthon tudunk háttérimát szervezni, egyszerűsödik a logisztika, egyebek. Csókay például januárban ment, Szeifert professzor februárban, aztán Alessandra Isidori milánói idegsebész márciusban és így tovább. De nem az a lényeg, aki kint van. Az a kirakatban van. Amellett ugyanakkor rengeteg dolgok folyik a háttérben. Nézzük csak onitshai testvérkéinket; amit az érsek atya csinál. Ha kiesik a kocsiból a kerék, akkor kit hívjunk fel, egyáltalán ki főzzön ránk, ki mosson ránk? Egy célunk van, és az Afréka Alapítványt is természetesen együtt csináljuk, de nem „térben” együtt – az egyszerűen időpocsékolás lenne. 

Amikor Csókay hazajön, gondolom, kipihenik őt az atyák, felkészülnek rám (nevet), és jön a belgyógyászat. Meg az árvíz, a tűzvész, a malária, a tífusz és minden, ami nem idegsebészet. 

Most lesz az első olyan misszió – pedig már volt vagy 16 eddig összesen –, amikor együtt megyünk majd, novemberben. Én kimegyek tavasszal és ősszel is, mert ott „tesókáim” lettek és annyi dolgom van – az egész átalakult egy humanitárius misszióvá. Nem „csak” az éhínséggel küzdünk, hanem van árvaházprojekt, ösztöndíjprogram, oktatás, sok minden. Tavaly, amikor jött a Covid, fél évre odakint rekedtem. Az hatalmas kegyelmi időszak volt. Egyrészt az Afréka Alapítványt nagyon sokan megismerték és egyre többen elhitték, hogy valóban arra fordítjuk a pénzt, amire kell. Valami fantasztikus csoda folytán elképesztően sok támogatónk lett. De az, hogy a tavalyi évben összekoldultam végül 150 millió forintot, az nem az én érdemem, hanem magyaroké.

Nem nyertem a lottón, nem volt nekem pénzem; én nem tudtam volna 7500 családot 18 ezer tonna rizzsel etetni.

Ezután teljesen átalakult a misszió. Most azt látom, hogy az orvosi jelenléttel, 24 orvossal nem sikerült lefedni a 12 hónapot, bár ez még most is terv, de nem lesz mindenkiből fonott hajú Afréka. Ha egy orvos csak önkéntesként jön, akkor ő számíthat egy két hetes misszióra. Én már minimum két hónapot vagyok kint, Csókay egy hónapot, a többiek meg két-három heteket.

– És a család? 

– Szegények… (nevet)

– Mennyire van beleszólásuk abba, hogy vállalják-e ezt a keresztet?

– A férjem mindig is tudta, hogy nekem álmom az afrikai misszió. Mikor először jelentkeztem Ugandába – már rég feladtam, meg 44 évesen két gyerekkel mit gondol az ember? –, és beválasztottak egy misszióba, a férjem hazajött munkából és rögtön azt mondta: te biztos mész, hát neked gyerekkori álmod. 

Nem árultam zsákbamacskát, és bár én már feladtam, elfelejtettem az álmomat, de ő nem.

Azt, hogy ez ennyire komoly és sokrétű lesz, nyilván senki sem gondolta. Legtöbbször támogatnak, van, hogy csak elviselik…

– Azért fél év húzós tud lenni.

– Az, igen. De 2019-ben kicsábítottam Anna lányomat meg a férjemet, pont mikor tűzvész és árvíz is volt egyszerre. Akkor a lányom kikészült, mert arra számított, hogy az árvaházban fog játszani a gyerekekkel, aztán végül félig összeégett embereket kellett kötöznie – de mégis hatalmas fordulat állt be a misszióhoz való hozzáállásukban. Azóta sokkal nagyobb rajongóim lettek. Anna most önkéntes a NEK-en. Ő volt az Afrika-napon a beengedőember, és ez volt a legnagyobb tragédia a számára. Tudta, hogy az Afrika-napra rengetegen jönnek, hogy kétszer annyian vannak a várólistán, mint ahány hely van – mégis elvállalta, pedig tudta, hogy ő lesz az, akivel veszekednek. De ő pakolta a székeket is a Hősök terén. Tehát mindenben – nem feltétlenül csak Afrikával kapcsolatban – fontos lett az önkéntesség a szolgálat. Emiatt nagyon büszke vagyok mint anya, mert amellett, hogy nem érzem mindig jó anyának magam mikor épp elmegyek, de a példám hatására ő már az önkéntességet választotta.

– Orvosi felszereltség mennyire szükséges egy ilyen misszióhoz?

– Már összekoldultuk. Az idegsebészeti misszió jelenleg sokkal jobban áll, hiszen a professzor úr átszállította a leselejtezett felszerelésekből összekreált műtőt.

– De, gondolom, labor nincs.

– Dehogynincs, minden van. Egyedül az kell, hogy legyen szándéka egy orvosnak, hogy jönni akar.

De most 10-12 lemondta, mert jött egy hír a Boko Harammal kapcsolatban. Szóval nem olyan egyszerű toborozni. De aki gyáva, ne jöjjön! 

Az én misszióm más. Sok embert látok el, hogy úgy mondjam, nagyon felszínesen Csókay professzorhoz képest. Ő öt órán keresztül műt, állva, egyetlen egy embert, aki nem beszél. Én a harmadik percben meghalnék. (nevet) Nálam kétszáz beteg, tömeg, őrület.

De én a maláriát „keresem”, tífuszt, HIV-et, hepatitist, diabéteszt, magas vérnyomást és kész.

Épp ezért az én misszióm drága. Hiszen ha csak 10 dollárt szánunk egy emberre, és mondjuk kétszáz beteg jön egy nap, az már 2000 dollár naponta. Ráadásul ha nincs pénz, nekem teljesen értelmetlen kimenni. Azt nélkülem is meg tudják csinálni, hogy megmondják, mi a beteg baja és felírják neki a terápiát. Nem az én eszemre van szükség, hanem a magyarok, a jóérzésű emberek támogatására. A legeslegelesettebbeknek adunk ellátást, akiknek semmi tartalékuk nincsen. Nagyon sok millióan, tízmillióan élnek napi egy dollárnyi bevétel alatt. A napi egy dollárt a WHO a nyomor határának tartja. Ott nincs megtakarítás. Ha erre rájön csak egy malária vagy akár csak egy tífusz, mégcsak nem is kell agydaganatra gondolni… hogy?! Ennyire egyszerű okok miatt halnak meg. Pedig gyógyítható lenne, pofonegyszerűen, 10 dollárból. De nincs 10 dollárjuk.

– Önkénteseknél kritérium, hogy orvos legyen?

– Annyira jó a csapat az érsekséggel, és annyira sok ottani emberke van, akik örülnek, hogy velünk dolgozhatnak, hogy azt mondanám – mivel mi orvosok vagyunk és az egészségügyhöz értünk –, hogy valóban jobb az adomány. Jobb, hogy több tesztet, több terápiát tudunk vásárolni. De soha ne mondd, hogy soha. Tavaly átalakult a misszió humanitárius misszióvá, az árvaházprojekt már el is indult; a Hungary Helps segítségével az egyik árvaházban az összes gyereket be tudtuk iskolázni, tehát lehet a jövőben akár tanári együttműködés is.  Egyelőre azonban így is túl sok a teendő és még mindig túl kevesen vagyunk, akik összefogjuk az egészet. Ráadásul Nigéria nem egy turistaparadicsom. 

Lent, Onitshában nincs konkrétan Boko Haram-jelenlét, gazdasági bűnözés viszont van. Ha fehér vagy, azt hiszik,  gazdag is vagy, egy korlátlan ATM – emiatt könnyen lehetsz célpont.

Onitsha délen van, keresztény terület. Ott nem azért ölnek meg, mert keresztény vagyok, hanem esetleg váltságdíjért. Híresek vagyunk, tudnak már az alapítványról, és azt gondolják, hogy majd fizetnek értünk. Tehát ez egy elég nehéz kérdés. A kórházban viszont Csókayék nagyon nagy a biztonságban vannak. Fegyveres őrök védik, ott van egy négyszáz fős személyzet, és pont azért, mert biztonság van, a nővérek és orvosok számára biztosított ingyen szállás lehetősége az egyik legvonzóbb dolog ebben a munkában. De például, ha az egyik önkéntes egy iskolába menne tanítani, neki nem tudnám azt mondani, hogy biztonságos. Nem arról van szó, hogy mindenkit lelőnek, aki nem a kórházban van, csak azt mondom, a misszió többi ágát biztonságtechnikai szempontból is át kell gondolni.

– A biztonság hiányával kapcsolatos dolgok mennyire vannak összefüggésben a szélsőséges iszlám térnyerésével?

– Mi közvetetten szembesülünk ezzel, ahogy az Rebecca sztorijából is kitűnt. Ő is egy belső menekült. Északon megölték az osztálytársait, elvesztették mindenüket, elmenekültek délre.

Ez nem túlnépesedési probléma, hanem dráma.

– Absi pátriárka azért is különösen hálás a Hungary Helpsnek, mert ott és úgy tud segíteni, ahogy nekik arra szükségük van. Mennyire érzik ezt igaznak a saját missziójukra nézve? 

– Száz százalékban.

– Nincs olyan érzésük, hogy túl elenyésző a munkájuk hatása?

– Dehogynincs. De azt mondta Teréz anya, hogy az óceán is cseppekből áll. Tavaly ezt éreztem, amikor kitört az éhínség. Ott van 200 millió ember, a legnagyobb jóindulattal hétezret megetetsz; persze, tapsolnak, milyen fantasztikusak vagyunk, de én összeomlottam. Hiszen a százmillió ember szemébe az néz bele aki kint van. Ha missziós vagy, jó tanács: ne nézz körül! Ha mindenki csak azt csinálja a világban, ami a dolga, még aznap megszűnne az éhínség. Ez a magánvéleményem, bár sokan vagyunk, akik így gondoljuk. Ha körülnézel, és elkezded szociológiai szempontok mentén végiggondolni, amit csinálsz, ne indulj misszióba. 

Akkora a baj, hogy összeomlasz. Ez velem megtörtént tavaly, akkor az atyák kalapáltak engem egy hét alatt össze – nem bírtam beszélni… 

Mikor kimegy az ember a kijárási tilalom közepén, mert éhes, mert nincs hűtője, mert nincs áram se – egyáltalán hogy is vásárolna be? Hagyjuk már! – és akkor lelövi a rendőr, mert kiment. Akkor azt mondod, hogy kataklizma, minek az egész?! Ami nem a tied, azzal ne foglalkozz, mert összeomlasz.

– Ezt azért nem lehet örökké csinálni…

– Dehogynem! 

– Van utánpótlás?

– Mit tudom én, majd csak lesz – csak nem akarnak kinyírni a jövő héten! (nevet)

Varga Gergő Zoltán

A házukat felgyújtották, ismerőseiket megölték, most Magyarországon tanulhatnak