Gyártsunk egyszülős családokat?

A kellő mennyiségű üres lózung és andalító közhely némileg akadályozza ugyan a konkrétumok kihámozását, a kitartó olvasó azonban csak talál ezt-azt. Így például a következőket: „A nők önrendelkezési joga alapján újra kell gondolni a mesterséges megtermékenyítés szabályait. Lehetővé kell tenni az egyenlő hozzáférést az egyedülálló nők számára is.”

Ennél bővebben nincs kifejtve az elképzelés, de az „egyenlő hozzáférés” logikusan azt jelentheti, hogy a 45 év alatti szinglik állami finanszírozással gyártathatnák le maguknak spermadonor segítségével az életükből még hiányzó gyermeket. Hogy előre megfontolt szándékkal „gyermeküket egyedül nevelő anyák” lehessenek.

Kissé következetlen módon a program valamivel arrébb, a „Gondoskodó Magyarország” fejezetben a megsegítendő, hátrányos helyzetű családok között említi meg (a fogyatékossággal élő gyerekeket nevelők mellett) az egyszülős családokat is, amivel implicite elismeri, hogy az azért gyermekjóléti szempontból nem az ideális felállás. Így tehát már tisztán szociálpolitikai alapon se egészen világos, hogy a sajnálatos okokból eleve nagyszámú, egyszülőssé váló család mellé miért kellene adófizetői pénzből szándékosan generálni további egyszülősöket. Ahelyett, hogy a gyerektelen, egyedülálló nők a lekötetlen kapacitásaikkal segítenék az esetleg túlterhelt vagy krízisben lévő gyerekeseket. Beleértve akár azokat a nőtársaikat is, akik kétségbeesetten vetetnék el a természetes úton megfogant magzatukat, mert félnek attól, hogy egyedül nem képesek felnevelni.

Aztán ott van a „nők önrendelkezési joga” mint jogalap. Mindenekelőtt elégedetten kell nyugtáznunk, hogy Magyarországon még az úgymond progresszív ellenzék is a szimpla „nők” szót használja a szülés összefüggésében, a „méhhel rendelkező személyek” vagy a „szülőképes testek” helyett. Ez mindenképpen elismerendő pozitívum. Ellenben ott már lehet valami tévedés, hogy az „önrendelkezési jog” kiterjedne arra, hogy egy donorkatalógusból rendelt árucikk segítségével csináltasson magának a nő egy saját, apátlan gyereket. Akinek aztán vagy örökre tátongó üres folt lesz a fél identitása, származása és családfája, vagy pedig valamikor fiatal felnőttkorában adatik meg, hogy megküzdjön biológiai apjának felkutatásával.

Az érintett anyákkal készített érzelmes interjúk persze mind rámutatnak, hogy a gyerekhez jutás e formáját önzésnek nevezni nem más, mint gonosz előítéletesség; sőt, Franciaországban a jelenleg elfogadás alatt álló hasonló jogszabály ellenzőit egyenesen a társadalmi fejlődés kerékkötőinek bélyegzik meg, akik középkori nézeteket próbálnak ráerőltetni az országra – de azért hadd szabadjon félteni a gyerekeket az olyan (zömében egyébként sikeres értelmiségi) anyáktól, akik a velük egyenrangú társról le tudnak mondani, a csakis tőlük függő saját gyerekről viszont nem. És akik már-már középkorúként is vállalhatatlanul nehéznek érzik a saját egyéni vágyuk elengedését, viszont a születendő, kiszolgáltatott gyerekük apahiányára mint kezelhető (hovatovább túldimenzionált) jelenségre tekintenek.

Mindezzel együtt a lombikbabáért jelentkező egyedülállókat jelenleg se kövezi meg senki, és drukkolunk, hogy gyermekeik sikeresen megküzdjenek a nekik jutott helyzettel. Az azonban talán elvárható lenne, hogy egy politikai erő a „negyven körüli szingli betöltetlen vágya” kontra „a gyermek mindenek felett álló érdeke” dilemmában legalább annyiban a kiszolgáltatottabb fél mellé álljon, hogy nem könnyíti meg anyagilag boldog-boldogtalan számára az apa nélküli gyerekgyártást. Már ha a cél nem a család intézményének rombolása és az olcsó szavazatszerzés.

Francesca Rivafinoli

A szerző további írásai itt olvashatók.

Kiemelt kép forrása: Pixabay