December elsején mutatták be 139 éve a Csongor és Tündét

Vörösmarty e hányattatott sorsú művét 1830-ban fejezte be, de a pesti cenzúra nem engedte a darab kiadását, ezért egykori gimnáziumi oktatója, Szabó Krizosztom segítségével Székesfehérváron publikálták. A kötet 1831 tavaszán Számmer Pál nyomdájában, 500 példányban készült el. A darabot azonban a szerző életében egyszer sem adhatták elő, legelőször csak 1866-ban a Színi Tanoda színésztanára, Egressy Gábor mutatott be belőle csupán egy rövid részletet.

Vörösmarty Mihály költő, drámaíró, író, ügyvéd, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja, második legfontosabb nemzeti imádságunk, a Szózat szerzője 218 éve született Kápolnásnyéken. Miután ifjúkorában megalkotta nemzettudatunk legmeghatározóbb látnoki erejű műveit, a szabadságharc leverése után búskomorságba esve a legnagyobbjainkkal együtt vallotta meg a legmagyarabb igazságot, a „deazértis” igazságát. A lélek mélységeit megjárva a Vén cigány utolsó soraival azonban ismét az elnyomás ellen buzdított, és az újjászületésre sarkallta nemzetét. 1855. november 19-én hunyt el, november 21-i pesti temetése az első tömegtüntetés volt az önkényuralom ellen. Példát adott arra újra, hogy a látnok költőink holtukban is veszélyt jelentenek a mindenkori elnyomókra.

A Csongor és Tünde oly összetett és sokrétegű alkotás, hogy még egy kicsinyke betekintést sem tudunk adni e rövid megemlékezésben, így csupán arra  vállalkozhatunk, hogy egy cseppecskében igyekezzünk bemutatni az óceánt.

A Csongor és Tünde ősbemutatóját fél századdal megírása után Paulay Ede rendezte meg. A mű legtitokzatosabb, legkomplexebb részét, az Éj monológját Fáy Szeréna színészeti tanodai növendék szólaltatta meg a Fővárosi Lapok beszámolója szerint oly átütő erővel, hogy ezek után még öt évtizeden keresztül, Hevesi Sándor igazgatásának végéig, megtartotta a szerepet. A mű e részlete, tehát már az első előadása után megbabonázta a közönségét, kiemelten foglalkoztatta minden később eljövendő idők magyarjait is.

A költők, különösképpen a nagy költők valahogy mindig többet tudnak annál, mint amit tényleg tudnak. Éppen az Éj monológjában van egy, az univerzum pusztulását leíró részlet, ami messzemenően meghaladta a kora tudományosságát.

Vörösmarty mély búskomorságában messzire látóan tudott olyat, amit kortársai még sejteni sem sejtettek, olyan kozmogóniai, a világegyetem, az égitestek és rendszereik keletkezésével és fejlődésével kapcsolatos ismeretekről értesült, amelyről egy évszázad múltán esik csak majd szó:

„De hol lesz a kő, jel s az oszlopok, / Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik. / Fáradtan ösvényikből a napok / Egymásba hullva összeomlanak:, / A’ Mind enyész, és végső romjain / A’ szép világ borongva hamvad el…”

„Egymásba hullva, összeomlanak” – írja egyik költőről szóló elemzésében Székely György – „ugyan honnan vehette Vörösmarty ezt a kozmogóniai katasztrófaképet? Eljuthatott-e hozzá Immanuel Kant legelső, 1755-ben megjelentetett műve (…) amelyben, többek között, ezt írta: »…ha figyelembe vesszük, hogy miután a világépítményben a bolygók és üstökösök futása végül elfárad és mind belezuhannak a Napba…«, akkor újra és újra kell kezdődnie a teremtés folyamatának.”

„Az »egymásba hullás és összeomlás« képe viszont a »jövőbe látó költő« zsenialitásáról tanúskodik, hiszen a XX-XXI. század kozmogóniai elméletei kísérteties módon szólnak ugyanerről ugyanígy” – írja Székely György.

„Stephen Hawking, korunk egyik legelismertebb szaktekintélye ezt írta 1988-ban: »Newton felismerte, hogy gravitációs törvényének értelmében a csillagoknak is vonzaniuk kell egymást, ezért úgy tűnt, hogy nem maradhatnak gyakorlatilag mozdulatlanok. Vajon nem zuhannak-e majd egymásba egyszer?«”

A Cambridge Enciklopédia (1992) hasonlóképpen fogalmaz a „gravitációs kollapszus”-ról: „Amint a csillag mérete egy kritikus érték alá csökken … a kollapszust a fizika által ma ismert erők egyike sem tudja megakadályozni, és a fekete lyukba történő összeroskadás elkerülhetetlennek látszik.”

Pesszimizmus ez? Aligha. Inkább asztrofizikai törvényszerűségek hatásainak reális elemzése – zárja a tanulmány szerzője.

Szerb Antal 1930-ban egy írásában így fogalmazott Vörösmartyról: „Az igazi Vörösmarty a legpesszimistább, leginkább haláltartalmú, legsötétebb hangú költő a magyar költészetben.”

Nehezen cáfol erre rá az Éj monológjában, de hallgassuk meg őt magát, e keserűs kozmikus látomást megfogalmazó lírikust:

„Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tükrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámul földet és eget;
De ifjúsága gyorsan elmúlik,
Erőtlen aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amíg él,
Túr és tűnődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanul
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán,
Még kőhegyek ragyognak sírjain,
Ezer jelekkel tarkán s fényesen
Az ész az erőnek rakván oszlopot.
De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
Ha nem lesz föld, s a tenger eltűnik.
Fáradtan ösvényikből a napok
Egymásba hullva, összeomlanak;
A Mind enyész, és végső romjain
A szép világ borongva hamvad el;
És hol kezdve volt, ott vége lesz:
Sötét és semmi lesznek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.”

 139 esztendeje hallhattuk e sorokat legelőször a színpadról, létezésünk titkairól ezt hagyta nékünk töprengésünkre örökül.