Miért fontosak számunkra a Nemzeti Régiók és a székely ősiség?

A székelyek a hagyomány és a legújabb kutatások szerint már Árpád magyarjainak 895 előtti bejövetele előtt a mai Székelyföld területén, illetve annak környezetében éltek, önrendelkezésük pedig az ősiségen alapul. Erre bizonyíték az alapítólevél hiánya is – a később, V. István által alapított Aranyosszék kivételével a magyar királyok egyszerűen tudomásul vették a székelyek ősi szokás- és jogrendjét. Országuk a Magyar Királyság része volt, de azt még Szent István sem tagolta be a vármegyerendszerbe. Amíg a feudális jellegű Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség elősegítették az oláh jobbágyoknak és szabad parasztoknak mint olcsóbb munkaerőnek a be- és letelepülését – nagyobb mennyiségben a XVIII. századtól –, addig a székely székek területére csak kis lélekszámban, a szokások és hatályos jogszabályok ellenében vándoroltak más népek. A székely nem tartott szolgát, és nem szolgált. Maga művelte a saját földjét, jogilag nemesnek számított, és az adómentesség fejében az ország védelmében a király, majd a fejedelem parancsára hadba kellett vonulnia. Ezért maradt meg a székelység egyetlen nyelvi és etnikai tömbben Erdélyország szélén-közepén.

Kézai Simon XIII. századi, Gesta Hunnorum et Hungarorum (A hunok és magyarok viselt dolgai) címen ismert krónikája a székelyeket a szkíták és hunok leszármazottainak tartja. Kézai írása ugyan másodlagos forrás, de ebben a tekintetben egybevág több nyugati krónika állításaival – illetve a Magyarságkutató Intézet archeogenetikai kutatásai már részben igazolták a hun-magyar rokonságot, és további eredmények várhatók ezen a téren. A székelyek az Attila halála utáni belviszályt követően Csigle mezején telepedtek le, ott várták vissza Árpád rokon törzseit, nemzetségeit. Csigle mezeje pedig a mai Székelyföldön vagy a Kárpátokon túl lehetett. A mai Moldávia területén most is van egy ilyen nevű település. A székelyek élettere átnyúlt a Kárpátoktól keletre, ahol a vegyes lakosságú Moldvában még a XVI. században is a magyar ajkúak voltak többségben. Ezt igazolják egyebek mellett azok az egyházi összeírások, amelyeket Rugonfalvi Kiss István is idéz A nemes székely nemzet képe című könyvében.

A székelyek nemzetségek alapján szervezték meg a székeiket. A székek száma változott, legtöbb nyolc, a fiúszékekkel együtt tizenkettő. Katonai, közigazgatási és jogi vezetőjük az ispán volt, akit a magyar király jelölt a tisztére, és a székelyek választották meg. Az ispánjukat a krónikák nem 1220-ban említik először, és semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy a székelyeket nem a XIII. században telepítették volna a későbbi székek területére. A székelyek jogait megerősítő későbbi oklevelek soha nem egy alapító levélre és áttelepítésre hivatkoztak, hanem a székely jog ősiségére. Kordé Zoltán a 2013. április 30-án a Székelyföldről tartott budapesti konferencián irányította rá a figyelmet Freisingi Ottó krónikájára, amelyben 1146-ban két, ispánjuk élén harcoló magyar elővédcsapatot említ, és egyik csak a székelyeké lehetett, mert a besenyők mellett csak nekik volt a grófi vezetőnek megfelelő ispánjuk (comes). A székelység tehát már a XII. században katonai, jogi, közigazgatási egységgel bírt.

Ennek az önrendelkezésnek a lényege abban állt, hogy a székelyek saját hatályú törvényekkel rendelkeztek, és a Magyar Királyság védelmében fogant hadkötelezettségen és a királynak alkalmilag megszavazott ököradón kívül más kötelezettségük nem volt. A székely önállóság olyan erős volt, hogy például a magyar király – egészen az 1500-as évekig – nem adhatott kegyelmet a székelyek legfelsőbb bíróságán halálra ítéltnek. A székelyek nemzeti és közösségi tulajdonát is védték a törvények. Egy személyi vagy családi vagyon még akkor sem szállt a királyra, ha az adott személyt felségárulás miatt kivégezték. Minden ingó és ingatlan tulajdona a családé vagy a településé maradt, így nem lehetett elajándékozni más területről érkező magyar vagy nem magyar embereknek sem.

A székely társadalmi viszonyokban és az úgynevezett szokásjogban az az értékes mai szemmel, hogy csökkenő mértékben ugyan, de a XIX. század végéig megőrizte a Szent István előtti magyarság szokás- és jogrendszerét. A Magyar Királyság feudalizmusa is más volt, mint a nyugat-európai, de a hatalom és erő koncentrálására bizonyára szükség volt a szomszédos birodalmakkal szemben. A Magyar Királyság nem volt gyarmatosító – szinte az összes nagyobb hatalommal bíró országgal ellentétben. Meghódított és adófizetői viszonyra kényszerített népeket és országokat, de saját nyelvét és kultúráját nem erőltette rá másokra. Horvátország például több mint nyolc évszázadig tartozott a Magyar Királysághoz.

A székely törvényeket, mint a neve mutatja (szokásjog), sokáig nem jegyezték le, hanem a szokások alapján gyakorolták. Ez is fontos bizonyíték arra, hogy régi jogrendről van szó, ami nem alakulhatott ki egyik pillanatról a másikra, hanem csak évtizedek, de inkább évszázadok alatt. Ha eddigi ismereteink szerint 1146-ban említenek először székely ispánt, az azt jelenti, hogy 1146-ban már készen állt egy hosszú idő alatt kialakult társadalmi és intézményi rendszer. A székely jogról a 14. és 15. századtól írott források is vannak: perek anyagai, nemzetgyűlési határozatok stb. Első törvényi szintű említése a Magyar Királyság jogrendjében 1517-ből való – Werbőczi Hármaskönyvében (Tripartitum), amelyet a Dózsa György vezette parasztfelkelés és polgárháborús helyzet utáni jogi tisztánlátás gyanánt a király rendelt meg a jogtudóstól. Werbőczi elismeri a székelyek szkíta-hun eredetét és ősi, érdemből fakadó szabadságjogaikat, nemesi jogállásukat, közigazgatási, katonai és jogi különállásukat. 1517-ben a királynak és jogászának lett volna oka vagy ürügye megtámadni a székely önrendelkezést, ha másért nem, a székely származású Dózsa György okán, de elgondolkodtató, hogy nem tette. A székelyek jogait később több király és fejedelem próbálta megnyirbálni (több-kevesebb sikerrel), de amikor szükség volt a katonai erejükre az ország védelmében, akkor mind siettek elismerni a székelyek jogait. Mátyás király is történetesen egy hadjáratban, két csata közt állította ki a székelyek szabadságjogait megerősítő egyik levelét 1473. karácsony hó 9. napján.

A székeket területileg nemzetségek szerint szervezték meg. Ennek ellenére a székelyek vezetőiket, elöljáróikat, helyi és magasabb szinten demokratikusan választották meg. Egy adott tisztséget, például egy bíróét egyazon személy csak egy évig tölthetett be, és 12 évig nem volt újraválasztható – de még a hozzátartozója, közeli rokona sem. Nem voltak tehát megélhetési politikusok. Az igazságosságra annyira figyeltek, hogy ha például egy bírót vagy esküdtet azon értek, hogy hamisan ítélkezett, akkor a bőrét lenyúzták, és szalmával kitömve köztérre helyezték. Nem sok ilyenre került sor, mert erős volt a törvény visszatartó ereje. A gazdálkodási rend egyénileg és közösségileg folyt. Mindenki legfeljebb annyi földdel rendelkezett, amennyit maga és családja meg tudott művelni. A települések tulajdonában is voltak olyan földek, amelyeket közösen vagy felváltva hasznosítottak. Nem voltak a székelyek közt nagy társadalmi különbségek. A lófő annyiban emelkedett ki az egyszerűbb emberek közül, hogy a háborúba lóval tudott vonulni, nem gyalogosan. A szokásjog nagyon részletesen szabályozta az örökösödési rendet. A családi tulajdon, az „öss” nem aprózódott fel, mert a legkisebb fiú örökölte. Az idősebb fiúk és a lányok életét a család arányosan, értékes hozománnyal, illetve ház építésével alapozta meg. Van egy olyan jogi és egyben gazdálkodási forma, amely túlélte az 1876-os székely székek megszüntetését. Ez a közbirtokosság. Ez egy közös tulajdoni forma, elsősorban erdők, legelők, részben szántók hasznosítására. Hasonlít a termelőszövetkezeti tulajdonhoz, de nem elválasztható a székely nemzet közösségi értékrendjétől. A rendszerváltás után fel is elevenítették. Van és lenne még mit tanulnunk eleinktől, saját, ősi kultúránkból, amelyben az egyént, a kisközösségeket és a nemzetet egyaránt védte a szokásjog.

A közel ezer éves székely önrendelkezést a Magyar Országgyűlés szüntette meg 1876-ban a megyésítési törvénnyel, a haladásra és a modernizációra (!) hivatkozva. 1952-ben a nemzetközi szerződések értelmében és szovjet nyomásra, de létrehozták Erdély közepén a Magyar Autonóm Tartományt. A tartományt magyar és román kommunisták közreműködésével Bukarestből irányították, de ebben az időszakban és ebben a régióban a magyar nyelv hivatalos státusszal bírt: az oktatás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás államilag elismert nyelve volt. Az 1956-os magyarországi forradalom után többször átszervezték, területét és hatáskörét csökkentették, ami később a mai Hargita, Maros és Kovászna területét fedte le. Székelyföld neve legutóbb a Maros Magyar Autonóm Tartomány volt, amelyet a hatalmát újabb közigazgatási reformmal megerősítő Ceauşescu szüntetett meg 1968-ban. Bízzunk benne, hogy nem véglegesen. A székely autonómia önmagában nem valósítja meg a Trianon utáni magyar feltámadást, és nem csupán a román nyomással szembeni ellenállás, illetve az anyanyelvhasználat miatt fontos, hanem saját kulturális gyökereink megerősítése miatt is.

Deák-Sárosi László,
a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa, filmesztéta, költő

Kiemelt képünkön: résztvevők fényképezkednek a magyar nemzeti lobogó előtt az erdélyi Kis- és Nagysomlyó-hegy közötti nyeregben, Csíksomlyón, az Ezer Székely Leány Napján 2015. július 4-én. Fotó: MTI/Veres Nándor