Surján László: Magyar identitás, magyar tradíció

E hatalmas mű ismertetése egyébként is lehetetlen. Egy hatodfélszáz oldalas kötet, amelynek minden írása érték, és a befogadótól komoly elmélyedést kíván, nem tűrne meg egy, a szerzők és szerkesztők szédelgő feldicséréséből álló, ismertetésnek látszó üres írást.

A Napút folyóirat – sajnos gyér számú – olvasói részben már ismerhetik a kötet tartalmát, mert az ez évi első szám ugyanerről a témáról szólt, s az ott megjelent tanulmányok helyet kaptak ebben a kötetben is. 

Abban a kötetben, amelyet szeretnék ott látni minden honfitársam könyvespolcán. Ha azon csak a Biblia árválkodik, akkor is. Ennek érdekében most nemcsak hírt akarok adni arról, hogy megjelent, hanem kedvet akarok csinálni az olvasásához. 

Miért? Mert ez a könyv gyökereket ad egy szélfútta világban. Gyökerek nélkül pedig a viharokat túlélni nem lehet. Az érdeklődés felkeltésének talán az a legjobb módja, ha néhány idézetet villantok fel, amelyek elgondolkodtatják az embert.

Toót-Holló Tamás írta: „…fedezzük fel magunkat abban a hitünkben: hogy ami összetartozik, az előbb vagy utóbb újra összenő.” Kezdjük tehát az összetartozást először nemzeti alapon, majd mindazokkal, akiknek ősei a mieinknek polgártársai voltak. Hogy ez az összenövés milyen lesz? Bízzuk ezt a jövőre, tudván, hogy az új bornak új tömlőre van szüksége!

A nemzetállam fogalma sokunk szívéhez közel áll. Amíg bele nem gondolunk a valóságba, például abba, hogy alig van olyan államalakulat, ahol az országhatár és a nemzet határa egybeesik. Papp Endre Joó Tibort idézve egy komoly veszélyt említ: „Amikor a nemzeti mibenlétet eloldották a szellemtől és az életformától, s hozzákötötték a származáshoz, nyelvhez, népiséghez, a magyar nemzetnek, mely szellem és életforma által különböző származású, nyelvű, népiségű elemeket egyesített, szükségszerűen szét kellett robbannia.” Sajnos ez már nem veszély, hanem magyarázat. De talán egyben kivezető út is.

Döbrentei Kornél Magyarok kenyere című versének két sorát okvetlenül idézni kell:

„Lengyel-magyar szövetségben reál-misztika,
óvd céda Európát, Eucharisztia”

Íme magunk s földrészünk reménye a most elhalasztott, de reménybeli budapesti Eucharisztikus Kongresszus előtt!

„Az identitás önkéntes, választott azonosulás a származással”. Bába Szilvia Eriksent idézi, amikor a távolra szakadt magyarok identitásáról ír. Számomra ez a felfogás nyitás azok felé is, akik az utódállamokban maguknak, vagy szüleiknek a többségi nemzetbe való beolvadásával elhagyták a magyarságot. A második vagy akár többedik nemzedékben gyakorta feléled az érdeklődés felmenőik kultúrája iránt. Hogyan gondolunk rájuk? Szeretettel fogadjuk-e közeledésüket, képesek vagyunk-e, ha ők elindulnak felénk, befogadni őket, legalább mint egy hídpillért a többség és kisebbség között?

Elmer István szerint a magyar identitás biztonság, béke és bizonyosság. Harmónia és megelégedettség. Aminek a mélyén egymással szemben nem kijátszhatóan, az ő esetében a svájci-német és a bécsi identitás húzódik meg, bár már a nyelvtől elszakadva. Mégis ez egyfajta szerető ölelés. Ezt kell felfedeznünk azokban a szlovákokban, románokban, akiknek voltak magyar őseik. Mintha ma az erre való képességet is jelentené, hogy a magyar befogadó nemzet.

A nemzet határmódosítás nélküli egyesítése rájuk is kiterjedő magunkhoz kapcsolás, legalább azok felé, akikben megmozdult a magyar felemenők tisztelete. 

Márfi Gyula arra mutatott rá, hogy a hazaszeretet „az elmúlt száz évben több mélyütést is elszenvedett.” „Az egyik mélyütést a nemzetiszocializmus vitte be, amely a haza és fajszeretet nemes eszméjét fajimádattá és fajgyűlöletté torzította. Túladagolva a legdrágább fűszer is elrontja az ételt és a legjobb gyógyszer is méreggé válik.” „A második mélyütés a proletár internacionalizmus kommunista tanából forrásozott. Ennek az irányzatnak az eszmei alapja az osztályelmélet volt. Ezen elméletnek megfelelően mi negyven éven át azt tanultuk, hogy testvéreink a kubai, a belgakongói és a vietnámi proletárok is, de nem testvérünk az a szomszéd, de még az a rokon sem, akit osztályidegennek minősített ’népünk vezető ereje’, a Moszkvából vezérelt kommunista párt.”

„A harmadik mélyütés forrása a kozmopolita globalizmus.” Ennek két gyökere is van. Az egyik ultraliberális, túlhangsúlyozza az egyén autonómiáját. A másik Richard Coudenhove-Kalgeri Praktischer Idealizmus című művére vezethető vissza, amit Márfi érsek úr egyenesen a sátán művének nevez. „A világ népeit: feketéket, fehéreket, barnákat, sárgákat mesterségesen össze kell keverni, és az így kialakult egyszínű – vagy inkább semmilyen színű – tömeget egyetlen világkormány alá kell helyezni.” A végeredmény a világkolhoz, amelynek jelszava egység az egyformaságban. „Ezzel szemben a mi jelszavunk: egység a sokféleségben.” Ki ne látná ennek a fejtegetésnek a fényében napjaink napi politikájának a lényegét.

Talán ennyi elég is ahhoz, hogy felébredjen az olvasási vágy. De egy fontos és időszerű megállapítást még tennem kell. Mostanában gyakorta hallom, hogy az érték, a teljesítmény, a tehetség hiányzik azokból, akik nemzetben és kereszténységben gondolkodnak.

Ez a könyv kemény cáfolata ennek a liberális gőgnek, sőt megkockáztatom, hogy ők üres szócséplésben és gúnyban felül tudnák múlni ezt az összeállítást, de érdemi vitában nem.

Ez a tanulmánygyűjtemény felemel, öntudatot ad, de minden hamis pátosz és gőg nélkül.

A tanulmánykötet ide kattintva megrendelhető.

Surján László

Kiemelt képünk forrása a Flickr.com.