Aki nem tudja, hová tartozik, az a káosz felé menetel – a magyar kultúra lovagja a Vasárnapnak

– Számos alkalommal volt lakodalmi vőfély a Vajdaságban. Milyennek találja a mai házasodási szokásokat, a modern, ceremóniamesteres, dj-s lagzikat?

– Valóban, a ’80-es évek közepétől a ’90-es évek végéig vőfélykedtem szülővárosomban, a vajdasági Nagykikindán. Akkoriban még a város egyharmada magyar volt. A magyar közösség tagjai fontosnak látták, hogy kimondottan magyar szokású lakodalmakat tartsanak. Egy-két évtized alatt azonban sok minden megváltozott odahaza is. A magyar fiatalok elvándorlása miatt szinte már csak magyar-szerb vegyesházasságok köttetnek. Ebből kifolyólag az egykori hagyományos magyar lakodalmak már nincsenek.

A magyar fiatalok és értelmiségiek elhagyják a Vajdaságot a jobb élet reményében. Magyarországra vagy nyugatra, de mindenki a pénz után megy.

A pénzhajhászás, a kérészéletű fényűzés, pompaszeretet a lakodalmak esetében is jól nyomon követhető.

Abban a nagy szerencsében részesültem, hogy még a tradicionális szokások idején volt lehetőségem jó néhány lakodalmat végig „igazgatni”. Amikor 2010-ben átkerültem Magyarországra, akkor tapasztaltam meg, hogy óriási különbségek vannak a Kárpát-medence lakodalmi szokásai között.

Az anyaországi esküvők már akkor sokkal inkább nyugatiasak voltak, mint odahaza.

2011-ben kaptam egy felkérést Kiskunfélegyházán, hogy legyek vőfély. Örömmel vállaltam, majd elmentem a leendő új párhoz, hogy megbeszéljük az elképzeléseiket. Leesett az állam, amikor nekikezdtek felsorolni az elképzeléseiket, hogy ilyen meg olyan játékot, meg lufidurrogtatást akarnak…

Nem értettem, hogy játszóházba vagy lakodalomba akarnak menni.

Magyarországon már rég nem a hagyományok szerint szervezik meg az esküvőket, hanem a nyugati szokások alapján, és így az egykor nagy jelentőségű vőfélyből csak egy báb lesz. Ma már csak azért fogadnak fel vőfélyeket, hogy ne az örömapa, örömanya, vagy az ifjú pár bonyolítsa le a lakodalom technikai részeit. Holott a vőfély szerepe korábban ennél jóval jelentősebb volt.

Mondhatni, hogy egykoron a vajdasági lakodalmak szinte a „vőfélyről szóltak”, akinek szó szerint egész este be nem állt a szája, állandóan igazgatta és táncoltatta a násznépet.

A lakodalom sikere a vőfélyen állt vagy bukott. Olyan nem történhetett meg, mint némely esküvőn, hogy üres a tánctér és nem túl emelkedett a hangulat… Mára azonban a gazdag lakodalmi szokásvilág nagy része már kiveszett, mert az új generációk mindezeket nem tartják fontosnak.

– Mi lehet a változás oka? És mi tartja össze a lakodalmat, ha nem a vőfély által biztosított szórakoztatás?

– Egyértelmű, hogy az élet minden területén a Nyugat diktálja a tempót. Amit viszont nem tudok megérteni, hogy miért vonzó ez az amerikai giccs nekünk, magyaroknak? Idehaza is jó egy évtizede az esküvők többsége a fényűzésről szól – ilyenkor mindenki megmutathatja, mennyi pénze van. A régi szokások és az anyagiasság nem egyeztethetőek össze.

Sajnos azt kell mondanom, hogy a népszokásaink, hagyományaink az élet ezen kiemelkedő eseményén elvesztették a csatát.

A sok csillogás és villogás mögött az is ott van, hogy a külsőségek terén mindig túl akarunk tenni a másikon, ez pedig a lakodalmakon is erőteljesen megérződik.

– A lakodalom régen is egy reprezentatív esemény volt, amelyen kellőképpen meg kellett mutatnia magát az ifjú párnak.

– Természetesen akkor is arra törekedtek, hogy a vendégsereg elégedett legyen, hogy emlékezetes legyen a lakodalom. Mindezt azonban nem a pénzzel és a gyakorta fölösleges külsőségekkel, vendégeknek szánt ajándékokkal akarták elérni, hanem azzal, hogy a nagy nap alatt valóban együtt ünnepelt a násznép a két fiatallal.

A szép és jó lakodalom érdekében régen akár a jószág felét is eladták, de mindez bizonyos kereteken belül folyt.

Íratlan törvények voltak a népi, paraszti kultúrában, nem lehetett egy középosztálybelinek olyan lakodalma, mint a bíró lányának. Ma viszont mindenki luxust, fényűző, „királyi” lakodalmat akar, még akkor is, ha másnap koldusbotra jut.

Számos esetben tapasztaltam, hogy a fiatalok eljegyzik egymást, aztán sokszor azért húzzák-halasztják évekig a dolgokat, mert álmaik esküvőjéhez rengeteg pénzt akarnak összeszedni. Nem „a jószág felét”, hanem minden megtakarításukat az esküvőre költik. Ez már rég nem arról szól, mint amiről kellene.

Hol van a meghittség? Hol van az, hogy a két ember szereti egymást? Holott ez lenne a lényeg, minden más csak formalitás.

– Megmaradhatnak-e a szokásaink, hagyományaink egyáltalán?

– Az élet folyamatát ma már a globalizáció szabja meg. Mindenhova beférkőzött, és ennek arányában a nemzeti öntudat kiveszőben van.

Ha nincs nemzeti identitásunk, akkor nem tudjuk majd, hogy kik vagyunk, melyik kultúrát is kellene ápolnunk, gyarapítanunk, megélnünk. Természetesen tolerálni kell mások kultúráját, de ez nem jelenti azt, hogy közben feladjuk a saját hagyományainkat, szokásainkat, nyelvünket. Ha ez megtörténik a lelkekben, annak csak rombolás és pusztulás lesz a vége.

Pontosan ez történik most az Amerikai Egyesült Államokban is. Hiába egy jóléti társadalom, mégis, mivel egy újkori, „összetákolt nemzet”, ezért a csavarjai talán gyorsabban lazulnak meg, mint azt korábban bárki gondolta volna. Az ottani lakosság egy része nem tudja már, mit jelent amerikainak lenni; a korábban általánosan elfogadott meghatározásokat, szabályokat nem tartja magára vonatkozónak, mivel azokat nem is érzi magáénak. Ennek az egyik oka, hogy nem ismerik a saját országuk történetét – ha ismernék, akkor nem döntögetnék a szobraikat. Mit ártott nekik egy szobor, egy képmás? Nem bántanak azok senkit.

Aki nem tudja, hová tartozik, az a káosz felé menetel.

A múltunk ki is jelöli a jövőnket. Ha ez nincs, akkor emberek millió fognak céltalanul élni, lődörögni egyik napról a másikra.

– Mit tehetünk, hogy megőrizzük a saját hagyományunkat és kultúránkat?

– A globalizációtól nem tudunk elzárkózni, felbukkan a magyar hétköznapi élet minden pontján. Ezzel önmagában nem is lenne gond, ha közben megőriznénk azt, ami régóta a miénk. Nem mások ellen való a saját kultúránk megismerése és megélése. Mi még azon szerencsések közé tartozunk itt Közép-Európában, akik a nemzeti öntudatukat valamennyire megőrizték.

A hagyományőrzésben már évtizedek óta nagyon jelentős szerepe van Magyarországon a néptáncnak is.

Kiskunfélegyházán – ahol néptáncegyüttesek vezetésével foglalkozom – a mozgalomnak egyre nagyobb a társadalmi presztízse; a szülők és a gyermekek egyaránt felismerték, hogy – amellett, hogy felemelő élményt nyújt – ez valódi érték, melyet fontos megőrizni. Örömmel tölt el, hogy egyre többeket érdekel a tánc, a történelem és a népi hagyományaink világa.

A tudással, eleink értékeinek felvállalással tudjuk ellensúlyozni a nyugat majmolását.

Tóth Gábor

A témában olvasásra ajánljuk:

A nyugat demokráciaféltése csak álduma – Hoppál Mihály a Vasárnapnak

A nyugat demokráciaféltése csak álduma – Hoppál Mihály a Vasárnapnak

A nyugat demokráciaféltése csak álduma – Hoppál Mihály a Vasárnapnak

Kiemelt képünkön Kátai Tibor látható. Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu.