Ungváry Zsolt: Áldozat – 13. (folytatásos kisregény)

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

13. rész

(Az előző részek itt érhetők el.)

Attól fogva, hogy beterelték őket ebbe a bútorok nélküli, rideg terembe, László nem szólt senkihez. Igaz, az emberrablók meg is tiltották a beszélgetést, de jelet sem akart váltani a házaspárral. Tibor és Anna tőle két-három méterre került, két japán férfi szorult be közéjük. László lehunyta a szemét, s amennyiben kényelmetlen testhelyzetében ez sikerült, próbált gondolkodni.

Azért jött Olaszországba, hogy válaszokat kapjon a kérdéseire. Assisiben és Padovában úgy érezte, jó úton halad. Az egyértelművé vált, hogy az életét nem fogja tovább folytatni oly módon, mint eddig. Teljesen tévesen mérte fel a saját vágyait, képességeit. Az a világ, amiről éveken át azt hitte, hogy rá vár, taszítóvá, idegenné lett. A váltásnak tehát igenis volt létjogosultsága. De ez most micsoda? Szörnyű balszerencse? Véletlen? Vagy éppen ellenkezőleg? Olyan történések közepébe került, ami igazán nem nevezhető hétköznapinak. Jelet, kihívást keresett; mi ez, ha nem elsöprő erejű felelet?

Igen ám, de szegény honfitársai hogyan kerülnek bele az ő sorsába? Márpedig benne vannak nyakig, s ő rángatta bele őket. Tőle származott a városnézés ötlete, sőt talán avatatlan szereplői annak a megkísértésnek, ami őrá lett kiszabva. Volt-e joga másokat belekeverni?

Kinyitotta a szemét, és óvatosan Tiborék felé fordult. A fiatalember tartotta magát, egyenes derékkal, keményen. Persze, hiszen tornatanár, futott át László agyán. Igazán szépen viselkedik. Muszáj is neki erőt és biztonságot sugároznia az újdonsült asszonyka felé. Anna a férje ölébe hajtotta a fejét, és aludt. Vagy legalábbis úgy tett. Ez ellen nem szóltak a fogva tartóik; mások is egymásnak vagy a falnak dőltek.

* * *

Az emberrablók a másik helyiségben tartózkodtak, s váltották egymást; egyszerre mindig csak ketten figyeltek a foglyokra. Abban a szobában bútorok és televíziós készülék is volt, amelyen tucatnyi csatornát tudtak fogni; ezek között kapcsolgattak, és keresték a róluk szóló híradásokat. Feszülten figyelték az olasz közszolgálati adó hírműsorait. A magát idegenvezetőként szerepeltető terrorista pergő nyelvvel fordított. A főnöknek elborult az arca. A két vigyázóból egyiküket áthívta, s körbeülték az asztalt.

– Nem akarnak tárgyalni – mondta indulatosan.
– Számítottunk erre.
– Igen. Életbe lép a bé változat.

Mindenki bólintott.

– Melyik legyen?

Csönd lett. A főnök újra átfutotta a névsort, amelyben az állampolgárságot vastagon aláhúzták.

– Szívem szerint az angolra szavaznék.
– Szívem szerint én is. Ám nagy volna a fölháborodás Angliában. Ez akár durván visszaüthet. Ráadásul több angol nincs, tehát ők nem volnának tovább zsarolhatók. Logikus volna valamelyik olasz.
– Nem támogatom. Itt vagyunk Olaszországban, elsősorban az olasz kormánnyal szemben van követelésünk. Ne vadítsuk el őket az első nap. Kell a fenyegetés, a feszültség, de ne lőjük el mindjárt a puskaport. Ne legyen azonnal düh és elkeseredés. Maradhassanak az olaszok tárgyilagosak. Ha kivégzünk egy túszt, bizonyítjuk az eltökéltségünket. De ha az nem olasz, akkor nem korbácsoltuk fel az indulatokat annyira, ami talán lehetetlenné tenné a tárgyalásokat.
– Akkor marad valamelyik kis ország. Van a finn és a három magyar.
– A magyarok is küldtek Irakba csapatokat. Így van?
– Így van.

Az emberrablók tekintete összevillant, a főnök döntött.

– Legyen az egyik magyar!
– Ne nővel kezdjük! Az jobban bőszíti az európaiakat.
– Nem baj, ha bőszülnek kicsit.
– Két férfi van és egy nő. Válasszuk az egyik férfit.
– Jó. Melyiket?
– Az már mindegy.
– Khaled?

A fiatalember pénzérmét vett elő a zsebéből. Az írásra mutatott:

– Ez a magányos. A fej, akinek az ölében fekszik a nő.

Feldobta.

– Fej.
– Rendben van. – A főnök az órájára nézett. – Fél nyolc. Ha nyolcig nem lesz változás a kormány álláspontjában, nyolc óra egy perckor kivégezzük a fickót.

* * *

Amikor a két férfi belépett az ajtón, a foglyok pontosan tisztában voltak a helyzettel. Az őrrel hármasban beszéltek valamit, utána valamennyien a földön kuporgó túszokra szegezték a fegyverüket. A főnök épp csak a fejével intett, mire az „idegenvezető” kiállt középre. Míg beszélt, társai keményen markolták a géppisztolyokat.

– Sajnos az olasz kormány nem értette meg, mit akarunk. Sem az olasz, sem a többi érdekelt kormány nem hajlandó önökért tenni. A hazájuk cserben hagyta magukat. Ez persze nem meglepő – tette hozzá megvető ajkbiggyesztéssel. – Sajnos nem értenek semmilyen más nyelven, csak az erőszak nyelvén. Az európaiak mindig ilyenek voltak. Számunkra ez nem jelent örömet, de következetesek maradunk, akár a halálig is. Nyolc órakor ki kell végeznünk egyiküket.

Rövid morajlás fogadta a bejelentést; az összetartozók egymáshoz bújtak. László meg sem rezzent, lehunyt szemmel, előredöntött fejjel ült, mintha aludna. Épp csak a légzése lett szaporább.

– Mi nem érzünk gyűlöletet személy szerint egyikőjükkel szemben sem. A kormányaikat, azok politikáját gyűlöljük. Önök csak jelképesen képviselik most őket. – A főnök türelmetlenül mormogott, bizonyára sokallta a lelkizést. – Választásunk a magyar férfira esett.

László hallotta és értette a szavakat. Ahogy az utolsó hangok elhaltak a teremben, hirtelen mocorgás, kiabálás kezdődött. Most, gondolta, most megragadják. Bizonyára kiviszik innen, talán az udvarra. Várt, de nem ért hozzá senki. Kinyitotta a szemét.

Két fegyveres az ítélet kimondásakor Tiborhoz ugrott, megragadták, és kitépték Anna karjaiból. Harmadik társuk géppisztolyával odaugrott, hogy közbeavatkozzon, ha lázadást tapasztalna. Ám a túszok lapítottak, inkább arrébb húzódtak Tibortól, nehogy bármilyen támadó szándékot tételezzenek fel róluk. Csak Anna próbált zokogva kapaszkodni, de őt arrébb lökték. A kis japán lefogta a lányt.

Tibor sokkos állapotban rángatózott, tehetetlenül vergődött a szorításban. Nem bírt a lábára állni, mint valami bénát tartották a vállánál fogva, cipője nyikorgott a kövön, ahogy húzták.

Ekkor László váratlanul felállt. Az őr ráordított, hangos csattanással felhúzta a fegyvert. De a fiatalember mosolygott, tenyerét kifelé fordította, úgy tett feléjük pár lépést, aztán megállt. Mindenki megbabonázva figyelte a jelenetet.

– Engem vigyenek – mondta egyszerűen.

A főnök idegesen pillantott társára, aki gépiesen fordított, noha a szituáció egyértelmű volt. Néhány rövid szóval megtárgyalták. A főnök bólintott.

A két terrorista leejtette Tibort, aki felhúzott lábakkal, akár egy magzat kucorgott a kövön. Anna sírva próbálta László kezét megszorítani, de az őrök gyorsan megragadták az új áldozatot, s kilökdösték az ajtón.

Néhány másodperc múlva egy rövid gépfegyver-sorozat jelezte, hogy a kivégzést végrehajtották.

(Folytatjuk.)