Keresztyének társadalmi kényszerzubbonyban – Pakisztánban járt Mikola Borbála református missziós igazgató
– Azáltal, hogy egy másfajta kultúrában megélt keresztyénséget láttam, ez segített reflektálni arra is, hogy mi hogy élünk – mondta Mikola Borbála, a Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálatának igazgatója pakisztáni látogatásáról a Református.hu oldalnak.
A különbségek mellett sok hasonlóságot is felfedezett, a vele készült interjúban úgy fogalmazott: szemnyitogató lehet azt látni, hogy Jézus Krisztus evangéliuma máshol is élő valóság.
– Honnan jött a pakisztáni utazás terve? Missziós út volt, vagy inkább baráti jellegű látogatás?
– A pakisztáni protestáns egyház most ünnepli az alapítása százhetvenedik évfordulóját, ebből az alkalomból szerveztek egy missziós konferenciát és zsoltárfesztivált. Erre az ünnepre hívtak meg sok más protestáns egyházat, de a legtöbben nem tudtak eljönni. A háború kitörése miatt nem merték vállalni az utazást. A Magyarországi Református Egyház Zsinati Hivatala Külügyi Osztályának nem olyan régóta van kapcsolata a pakisztáni egyházzal, rám pedig úgy esett a választás, hogy missziológiai témában kértek előadást, és a külügyi osztály engem kért fel, hogy képviseljem az egyházunkat.
– Milyen témát választott az előadásához?
– Kulturális apologetikából doktoráltam 2023-ban az Egyesült Államokban, és a disszertációm missziós témájú. Az volt a kutatási kérdésem, hogy mi az, ami egy posztkommunista szekuláris közegben embereket Jézushoz vezet. Arra kerestem a választ, hogy ha valaki felnőtt emberként hall először a keresztyénség üzenetéről, az evangéliumról, akkor mi lesz az a pont, mozzanat, ami vonzza, ami elindítja őt, hogy keresni kezdjen, és melyek azok a pontok, amelyeken keresztül megy az élete, hogy eljusson odáig, hogy elköteleződjön Jézus Krisztus mellett.
– Ilyen témáról Pakisztánban lehet nyíltan beszélni?
– Az út során nyilvánvaló volt az, hogy az ottani keresztyénség kisebbségben él egy muzulmán országban, és ráadásul ramadán idején tartották a konferenciát. Óvatosan szállítottak bennünket, lefüggönyözött autókkal, és mindig hátraültettek bennünket, fehérebb bőrűeket, és a házigazdák ültek előre. A helyi szemináriumnak, vagyis a teológiai helyszínnek joga van különféle rendezvényeket tartani, de ennek ellenére tartottak attól, hogy ha meglátnak bennünket együtt, akkor elkezdenek kérdezősködni, és egy perc alatt betiltják ezt az egész, egyébként százakat megmozgató eseményt. Amikor magunk között voltunk, akkor lehetett nyíltan beszélni, és az Isten utáni vágyakozás olyan téma, ami kultúrafüggetlen, bárhol ugyanúgy működik.
– Kapott visszajelzést, hogy valamit mi is így csinálunk, valamit meg nem így, vagy itt nem lehet?
– Úgy építették fel a konferenciát, hogy a külföldi előadók megtartották az előadásukat – néhányan személyesen, néhányan videókonferencián keresztül –, és utána következett egy helyi válaszelőadás. Az én esetemben egy ifjúsági szolgálatot végző hölgy volt a válaszoló. Nagyságrendileg kétszáz teológushallgató volt jelen három intézményből, és őket szólította meg egy élettel teli, sok párbeszéddel tűzdelt előadással. Vette az én anyagomat, a kutatási eredményeket, és azt átültette a pakisztáni környezetre, hogy náluk hogyan jelentkezik a jelenség, amiről én beszéltem. A reakciójuk arról árulkodott, hogy mélyen megmozgatta őket, amit hallottak.
– Sokat halljuk azt, hogy Pakisztánban üldözik a keresztyéneket, az előbb mégis kétszáz teológushallgatóról beszélt, meg intézményekről. Hogy áll össze ez a kép?
– Ne feltétlenül olyan akkreditált intézményekre gondoljunk, mint nálunk. A vendéglátóink megosztották, hogy korábban volt tanári kar mindegyik képzésen, most pedig az egyik teológiának egyáltalán nincs, és a többinek is problémái vannak. Küzdeniük kell a megmaradásért. Lehet, hogy kétszáz teológusról tudunk beszélni, de Pakisztán egy papíron 257 milliós, a valóságban azonban inkább 300 milliós lakosságú ország, ahol körülbelül hárommillió keresztyén él. Sajátos jelenség, hogy a teológushallgatók fele hölgy. Van náluk női lelkészség, de nem európai szemléletű, vagyis a lelkipásztornők egyértelműen háttérbe vannak szorítva. Ez egy muszlim ország, és a férfiak vezető pozíciója rányomja a bélyegét az egyház működésére is.
– Mi az, amit ön tanult tőlük?
– Azáltal, hogy egy másfajta kultúrában megélt keresztyénséget láttam, ez reflektálni segített arra is, hogy mi hogyan élünk. Az, hogy nekik nincs teljes körű vallási szabadságuk, letisztultabbá teszi a megszólalásokat, a hitvallásukat. Nagyobb árat fizetnek azért, hogy Krisztusban higgyenek és megvallják ezt a meggyőződésüket. Megint bizonyítást nyert, hogy a nyomorúság vagy a szenvedés kikristályosítja a hit értékét. Ami még elgondolkodtatott – ez már a zsoltárfesztivál kapcsán történt –, hogy ők nem engedték be az angolszász zenei kultúrát az egyházzenei világukba, hanem a saját urdu, pakisztáni gyökereikből fakadó új énekeket írnak, mutatnak be folyamatosan. Mi magyarként szeretjük az angolszász énekek fordításait is, de az ottani közeg emlékeztetett, hogy milyen mélyen megpendíti a lelkünket, amikor sikerül egy énekben megragadni azt, ami a magyar lélek rezdüléséből következik.
Ulicza Tamás teljes interjúja a Magyarországi Református Egyház hivatalos oldalán olvasható el.
Vezetőkép: Református.hu/Sebestyén László
